A csendes avagy magasan funcionáló és a külvilág, a munka, a bolt, minden a függönyön kívül. Reggelek és hajnalok...és emberek és gondolatok, érzések, triggerek, hangok és hangszínek és szemek és nézések és bekapcsoló régi fájdalmas sose múló emlékek.

A csend,a hallgatás az, mely mögött annyi megosztani való de adott helyzetekben megoszthatatlan gondolat és megbúvó érzés lakik. Miközben te úgy szólsz hozzám, nem tudom, hogy reagáljak hangodra, vagy a mondandódra, közlöd, hogy ez nem egy vállrándítás, ez nem szabályos. Hogy basznád meg az összes szabályodat. Miért engem kell elővenni minden egyes apró faszom hibáért, a legapróbb szarba is belekötve? Elindulok haza. Hallom a hangod. Érted ? Követ a hangod. Belém ágyazódott. Éppen olyan, ijesztő, ingerlő, bántó és kötekedő (kritizáló, büntető) mint az anyám hangja volt. Iszom a cider-t, írom és könnyek gyűlnek a szememben. Az alkohol enyhíti fájdalmam és a bennem cikázó hangokat. Évekig az anyámat hallottam a fejemben, ahogy jöttem haza busszal végigsírva az utat. Túl hangos és túl ijesztő volt a hang a fejemben. Igaz, ami igaz, az élet olyan kapcsolatok és helyzetek elé állít, épp olyanokban sérülsz, újra és újra, amiben az alapsérülésed is történt, nem egyszer, nem kétszer, hosszú éveken át. Jó neked, ha az amúgy is 0 önértékelésem és önbecsülésem újra, az amúgy se tutit darabokra szaggatod? Elhalkulok. Félek melletted.  Félek kérdezni, félek megszólalni, félek létezni, mert mindig baj van belőle ha kifejezek, mert olyan hangon válaszolsz, megsemmisülök. Könnyek és cider egyszerre folynak, az arcomon, a számból le egyetlen görcsös belső mozdulattal lenyelve. Tudod, azért mert csendes vagyok, hallgatag és nem, nem simán visszahúzódó, mondható, hogy erősen szenzitiv, de mint a borderline, épp - mint most végre - túl sok mindent érzek, míg a te környezetedben igyekszek semmit se érezni. Igyekszem a disszociatív, távoli, lélekben egyben maradó állapotot megőrizni.... aztán elmegyek terápiára és a kezdeti nevetgélés után összeomlik a rendszer és elsírom magam, mert a pszichológus, mert a munka, mert a 0 önértékelés, mert újra és újra elhiteted velem hogy egy utolsó kis szarcsimbók vagyok, egy tehetetlen és önállótlan teher a világon. A könnyek csak folynak, egyre görcsösebben nyelem a cider-t, A könnyek végigfutnak arcomon, mert ez olyan mintha elmondhatnám, elmesélhetném az életem történéseit a sötétítő függönyön kívül. Kilépek és igyekszem élni, épphogy sírás nélkül végigcsinálni csak egyetlen kurva napot, de nem sikerül. Szeretném azt hinni, jó vagyok, hogy valami jobbat érdemlek, de talán még a könnyeimet se érdemlem meg. Elsírom magam terápián, fulladozva, hogy mert bírnod kell egész nap és nem omolhatsz össze.

Ilyen egy magasan funcionáló élet. Jön x és y és b és q és meséli a szar életét, a munka- gondjait, hogy átverték, hogy egyedül él, hogy .... család meg ilyenek? Mikor mit, de folyamatosan beszél. Csak hallgatom, csak messziről, mert persze nem velem személyeskedik. Én azt csinálom, ami a dolgom, de az emberek nem ismernek határt. Kereshetne egy kibebaszott pszichológust. Én nem vagyok az és ezt a testbeszédemmel és a hangszínemmel és a zárt, befelé záró mondataimmal nagyon is jól jelzem. Ennyi a dolgom, többivel menj máshova.

Aztán egy másik, yzq, megvárja, míg négyszemközt lesz, naná velem, és persze csak magunk között ugye, de elkezdi mondani, hogy a fent említett pszichésen nincs jól, nincs semmi öröme, nincsenek családi kapcsolatai, egyedül él, hol van tv - hol nincs, meg a munkahelyi gondok...és jajj, hogy őt ez mennyire nyomasztja. Nem tolhattam a képébe, hogy amikor minden búját-baját-életét- nehézségeit  nekünk tolta de kb minden áldott nap minden áldott délután órákig, nos, igen, ő is kibebaszottul nyomasztó volt. Bagoly mondja....

Aztán meg itt vagyok én, csendes (borderline), vagyis a magasan funcionáló, akin nem látszik semmi, aki tökéletesen maszkol és ölt olyan képet, mintha neki semmi baja nem lenne. Ha kell, elbújok sírni, majd újrakezdek és tűrök. Tűrök, miközben már kifakadna belőlem, hogy mindenért én legyek a hibás, én nem figyelek, én kommunikálok rosszul, én vagyok az elérhető, a gyenge láncszem, aki felfog valójában bármit. Hát és ja, nekem sincs semmi örömöm, nekem sincs kapcsolatom a családommal, pszichiáterhez járok, sírok ha kell és másnap újra felkelek és elindulok, ki a világba, a sötétítő függöny mögül kilépve. Felülök a buszra, disszociálok, a világ távoli álom, én elidegenedett. Majd szorongva közeledek munkába, várva mit kell felfognom a lelkemmel újra és újra és újra minden áldott nap. Csakhogy én minderről nem beszélek. Senkinek. Se a magányomról, se a családi 0,00 kapcsolatokról, amik már szinte nincsenek. Persze ha két szót is szólok, a válasz az, hogy mindenkinek megvan a maga baja ---- kurva jó, miközben mindenki más kivételezett és ott beszélhet napestig. Szeretnék más lenni, szeretnék jobb lenni, szerethető lenni, csendben is, akkor is érezhetővé válni, amikor belül magamban küzdök, hogy szó nélkül felfogjak sírás nélkül minden (támadást), hogy végigcsináljam a napot egyetlen könnycsepp nélkül és egyben, emberiként és emberként térjek vissza a sötétítő függöny mögé. Már nem könnyezek, viszket a szemem, egyszerre forró és száraz és hideg vízre vágyik, tisztulni a sok mocsoktól, ami kint érhet minden nap.

Az utolsó csepp a pohárban a bolt, az embertömeg, a folyamatos pittyegés és mindig újra és újra eldöntöd, hogy soha többet nem mész oda be.

Szeretnél megtanulni élni - miközben a halál folyója tátong alattad - egy végtelenül érzéketlen és élhetetlen világban.

Hogyan omlunk össze fél pillanat alatt és hogyan kezdjük újra? Erről fog szólni ez ma.

Mindig is gyűlöltem magasan funkcionáló lenni. Rajtunk nem látszik semmi. Nincsenek nyilvános robbanásaink, érzelmi kitöréseink és az életünk arról szól, hogy folyamatosan szabályozzuk magunkat, a szélsőséges érzelmeinket, hangulatainkat, amik nagyon gyorsan váltakoznak, legalábbis addig, amíg a munkahelyen vagyunk. ( ettől még a borderline borderline, akkor is ha csendes és magasan funkcionáló) Közben pedig már csütörtök, péntek táján érezzük, elég a legapróbb trigger és darabjainkra omlunk. Tőlünk mindenki mást vár, több teherbírást, több munkát, több szocializációt, miközben időnként azt érezzük, ez nem bírható ép ésszel. Sose volt. Mi nem és nem, mindent megteszünk, hogy másnap is jöhessünk dolgozni. Hallgatunk a szenvedéseinkről és önsértéseinkről, hogy minden nappal azt várjuk, hogy végre vége legyen és holnap ugyanúgy folytatódjon miközben már a halál leselkedik bennünk. Hallgatunk némán, hiszen a mentális állapot fel nem ér a fizikai betegségekig. Ezzel nap mint nap szembesülünk. Hallgatunk és bírunk és tűrünk, tűrjük, hogy félre vagyunk söpörve. 

Adott egy pénteki nap. Este 18 óra a zárás. Tudod, hogy egyedül leszel a végén zárásig, ahogy minden másik napon is. Az előző péntek se volt jobb a sok suttogással és elrejtett információkkal, amiket már sok más is tud, csak te nem. Zaklatott a hétvége. Valakit szívesen megfenyegetnél az öngyilkosságoddal, de nincs körülötted senki, ahogy általában sosincs.

A jelenlegi péntek se sokkal jobb. A triggerek már délelőtt elindulnak. A hírekből kiderül, xy öngyilkos lett. Melletted beszélgetnek, megint nem vonnak be, ki vagy zárva. Hallgatod és egyre jobban felbaszod magad. Egyiket tényleg megviseli, miközben a másik találgatásba kezd, de ő mentális dolgokban általában is találgat, elbagatellizál vagy meg se hall semmit ::: oh, biztos kényszerítették a coming out-ra, hiszen nem tudhatjuk, ki milyen identitású. Ja, mint később kiderül, öngyilkos emberünknek felesége van és családja. Tuti buzi. Agyamat eldobom. A másikuk legalább nem mond baromságokat, hanem telefonál és megpróbál informálódni.  Ő tényleg érez, a másik basz fel. Hát ezek szomorú dolgok! - aztán elmegy, fogja magát és továbblép. Nála egyáltalán nem számítanak az érzelmek. Néha úgy gondolom, sose érez semmit , legkevésbé lehet vele beszélgetni bármiről is a munkán kívül. Azt a szót, hogy személyiségzavar meg se hallja és amúgy meg anno kb mindenki paranoid skizofrén és többszemélyiségű volt neki. Persze, amikor tisztáztad neki a fogalmakat, alig hallható hangon merted , oda se figyelt, meg se hallott.  Jól felbaszott, hogy neki mindenki paranoid skizofrén. A kedvenc mondásod az, hogy - már megint mániás szakban van - annyiszor mondogatta, egyszer megkérdezted, hogy akiről mondogatja, valóban az???? Simán kitalálhat amúgy bármit. Ja, bipo az illető, de amikor amolyan mániás szakban van - így is szapulja, hogy jajj már megint ezt és azt rosszul csinálta. Te meg rohanj a munkáddal, mert ő persze, a közvetlen anonym gyorsabb, rohanj de ne baszd el. A pszichológusod azt mondja, ő épp az 50-60-as korosztály, akik úgy hiszik, mindent is jobban tudnak, ők a tutik, az atyaúristen is és mindenki más hülye, főleg a fiatalabb, akit nem is értenek, mi a fasz a baj. Mindenhez ő a tuti, maga az atyaúristen. A folyamatos beszólogatások, megjegyzések nem csak rád, mindenki másra is az agyadra mennek.  Minden nap triggerek száza, nade egy magasan funkcionáló bír mindent, ja, disszociációban lekapcsolódva a világról és önmagáról.

Aztán persze a péntek, amikor már nem bírod tartalmazni a fos életet és a disszociált állapotba is belefáradsz, egyetlen trigger és fél mp alatt összeomlik a rendszered. Jön egy sokadik résztvevő, aki aztán a nagy drámát okozza. Boldogíthatlak titeket? - ja, hát hogy a faszt ne, egész héten napi 30 másik jön és boldogít mindennel. ( és egyikük se jár terápiába, hanem hozzánk, miért is ne, majd ott kiventillal) - Eddig még  a nagy sóhajok működtek, de itt már nem. Hát, mi más a téma, mint a gyerekbántalmazás - Meg - érintett mentálisan - mondja - nagy sóhaj - majd elkezdi, hogy őt az apja verte, mert nem lett fiú. Fasznak se kell minden szart végighallgatni, eleget hallgatod a sok mocskot egész héten. Felállsz, elmész - persze észre se veszi magát, csak mondja - ekkor még nem tudod, hogy a raktár-konyhába érve olyan 2mp múlva rádtör a sírógörcs. Ott zokogsz, igyekszel magad a sálad szád elé téve elfojtani, hogy már megint észrevétlen legyél, magadban, mert ezt nem csinálhatnád, ott ahol vagy, de péntek van, egész heti alváshiány és kész beomlott a rendszered. Nem tudsz tovább a magasan funkcionáló borderline lenni - legalábbis, addig amíg vissza nem mész a nyílt terepre. Ott zokogsz, perceken át, negyed óra, 20 perc, és senki nem veszi észre, hogy eltűntél, senki nem keres hiszen nagy a tér. Ha felvágod az ereid, azt se venné észre senki, ahogy amúgy eddig se az éveken át sehol se vették észre ha rosszul vagy. Jól titkolsz? Vagy ez már a magasan funkcionálásért való harc? Percekig ott sírsz mire megjelenik egyikük, az érző fajta. Benyit és ott talál. Ő legalább szól hozzád, segíthet e . Ha nemet intesz fejeddel ok, ha bólogatsz, menjen ki, kimegy, de még mindig sokkal jobban esik, mint az érzéketlen másik, aki észre se veszi a hiányod, de az ottléted 8 órán át sasolja. A pszichológus jól mondta. Az 50-60-as korosztály nem tud mit kezdeni egy síró lénnyel - ami az emberségünket adja. Hát, sír, sír, majd abbahagyja és összeszedi magát. Nem is szándékozik segíteni, tán nem is tudna mit vagy hogyan tegye. Egyszerűen annyit szokása hozzáfűzni : Mindenkinek megvan a maga baja - érzéketlen. Persze mindenkinek - akivel rohadtul nem kéne személyeskedni, családról, munkáról, betegség, egészségügy - mert részemről ez már túllép mindenen - na és persze elpofázza egy pár embernek, hogy - pszichológushoz járogat - mert pszichológushoz járogatni ciki - mert kórházi bentlét után se javulsz ---- mert személyiségzavarod van - ordítanád, de nem hallják ---- és nem varázsütésre lesz jobb és az élet, a létezés nem valami kurva mese, ahol a jótündér majd élhetővé teszi a mindennapokat és ahol minden nap a pokollal és az ördöggel harcolsz a Sztüx folyó partján. Igen, gyakran mitologizálod az életet, mert úgy könnyebb, minden képzelet könnyebb, mint a valóság. Minden fizikai fájdalom könnyebb mint ezzel a belső fájdalommal létezni. Persze miután egész nap hallgatod a test-centrikusságot, betegség, egészségügy, balesetek, törések, stroke ,daganat ---- ehhez képest eltörpülsz és némán hallgatod.  ( esetleg ugye SNI-s , ahogy ő mondja, "problémás" gyerekek, akikről megint nem beszél könnyen, úgy tér ki minden elől, hogy "problémás" --- ja, ha tudná , hányszor érzed magad ennyi idősen is problémásnak, tehernek, inkompetensnek, ügyetlennek, tehetségtelennek, esetleg gáznak - hiába van két papírod, ha egy csődtömeg vagy -amire minden nap ráerősít) 

A nagysírás után irány a mosdó. A tükörben ijesztő kép vár rád. Vörös arc, vérvöröságas szemek. Így nem mehetsz ki, hiszen a hülye is látja rajtad az elmúlt fél óra jeleit. Még egy arcmosás, vízbe pislogás, törölközés, forróság, majd vissza kell menned. Nem, nincs olyan, hogy haza mész mert rosszul vagy. Ha a beosztás úgy adja, hogy xy és xq haza megy fél 4- 4 fele, akkor te maradsz 5-ig vagy 6-ig este. Péntek az az este 18 óra. Fél 6-kor újabb nem kívánt büdös, koszos vendég jön, aki ott ül 6-ig. Szóval, ablaknyitás, fertőtlenítés mindenhol, mindenféle pakolás még, közben a gép kikapcsol, minden fertőtlenítve. Nagy a tér, futkosol, pakolsz, de így is telik az idő. Zúg a fejed, a két szemed között éreznéd a pulzusod, ismét hisz oly sokszor érzed és ég, mindkét szemed ég. A sírás, a folyamatos monitor előtt ülés és péntek. Eljön este 7 óra, lassan indulhatsz haza. Már kinn vársz, jön a busz majd még bevásárolsz, hiszen ma még nem is ettél rendesen. Az ebéd lófasz volt, a sok sírás, a sok ivás mivel a sírás kiszárított, de közben nem mentél el pisilni, főleg miután egyedül maradtál. Alapszükségletek? Evés, ivás, alvás, mosdó - viszlát.

A pszichológusnál jön ez ki. Nem pisilsz egész nap, kb mert elfelejted azt is, és mert sokszor idő sincs rá, vagy aztán meg fáj a hasad - ami a szomatikus szarság minden nap.  Nem mozgott rossz irányba akkor se, mikor azt mondta, hogy MAGA MÁR ANNYIRA SZORONG, HOGY ELRONT VALAMIT, HOGY MÁR AZÉRT RONTJA EL. ILYEN NAPOKAT ÉLÜNK. SÍRUNK MAJD ÚJRAKEZDJÜK, MERT MÉG ÓRÁK VANNAK, TOVÁBBI EMBEREK ÉS NEM, NEM MEHETÜNK HAZA. NEM MEHETÜNK HAZA, MERT ROSSZUL VAGYUNK ..... MERT KIMERÜLTÜNK .... ÉS MERT MÁR ÉLNI SINCS KEDVÜNK .... AZTÁN JÖN AZ ALTATÓ, JÖN EGY ÚJABB HAJNAL ----- ÉS MÉLY ÁLOMBA MERÜLÜNK.

Veled álmodtam. Felkeltem a valóságra s még benne voltam álmomban. Fájt a valóság. Ugyanaz a magány, ugyanaz az elhagyatottság, ugyanaz a csend. A csend ami fáj, egy érzés, ami sötét üres űrt hagy a lelkemben. Veled álmodtam. Már nem tudtam ki vagyok. Ki vagyok én ebben az egészben és ki vagy te.

Minden áldott nap. Várlak. Már magam se értem, miért. Miért várlak? Miért várom azt, ami elérhetetlen. Álmomban beszélgettünk, álmomban minden megtörténhet, sírok. Ez az egész csak egy szertebaszódott álom volt. Nem más, nem több. Már csak félálomban, besüt a Nap. Vajon hány óra? Aludtam egyáltalán valamit? Vagy csak kergettek a fájó vágyak és hiányok. Beszélgettem veled, véletlen írtam az Endrének ... hm, ki az az Endre? Egy könyvtári nő tagnak a férje. Érzem annak a kínosságát, hogy félrement, nem neki akartam írni. Kolléganő: cset. Régebbi generáció. Ki lóg minden nap a facebook-on? Nem írunk vissza senkinek. Nem csetelünk. Ellenséges. Védeném magam. Nem én csetelek a könyvtár oldalán, xy írt egy üzenetet. Még megnézni se mertem, fel se merek menni a könyvtár oldalára se, nehogy aztán baj legyen belőle. Letiltották a facebook oldalt - mondja kiakadva - kérdi én felmentem e rá, mert csak akkor szabad felmenni, ha csinálunk rajta valamit. Régen én szerkesztettem. Már ő szerkeszti. Mindent kiszed a kezemből. Semmire se vagyok jó, elég, mindenhol a hibák.

Én pedig mégis keresem a kapcsolatot de már csak az álom beszél belőlem. Várlak! Minden nap. Nem azt várom, hogy találkozzunk, nem várok sokat, szinte a semmit, egy nyüves kibaszott mondatot. Szólj hozzám ! Nem szólsz! Ahogy már senki se szól! 

Álmom egy másik térbe helyez. Ahogy kezdek kijönni az álomból, beszűrődik a napfény, nem akarok kelni. Nem akarok, mert túl fájó a valóság. Erőltetem magam, vissza az álomba de vége. Terápiás térben voltunk. Te és én. Beszélgettünk. Te és én. Hirtelen ismét nem tudtam, ki vagyok neked és te ki vagy nekem. Barát vagy kliens? Kliens vagy barát? Vagy csak egy távoli ismerős? Miben más a barát és az ismerős? Haver? Legjobb barát? Meg a nemalegjobb. Csak én és ő, én és te egy másik színpadon, másik térben. Beugrik a relax fotel, amibe anno még elhelyezkedni se mertem, annyira feszengtem. Már arra a színpadra nem megyek, mert ott végképp nem tudom ki is vagyok, kliens vagy barát. Nem érdemlem, hogy csak úgy beszélgess velem. Egyre inkább érzem, hogy a kapcsolat mint olyan keretek közé kötött - épp mint a terápia - mert máshogy nem megy - Ahogy a nővér kérdezgetett, hogy ne sírjak tovább. Integrálódni akar vagy szeparálódni? Nem volt válaszom. Hiába akarnék integrálódni, ha nem megy. Van barátja? Akár csak 1 akihez közel áll? Jaaa, megállok néha kutyásokkal, igen, pár szót beszélek én - igyekeztem valamit mondani - de az futó. Az nem kapcsolat! - mondta. A zárt osztályon is dolgozik, úgy tudom, érti mit kérdezzen és hogyan. Hiányzik ilyenkor, kurvára. Beszéljük már meg, hogy hova erőlködjek. Jaaa, hogy futó , az NEM KAPCSOLAT. Megy velük kávézni? Beszélgethet velük? Elmondhatja a gondjait? Lehet kölcsönösség? Nem baszki, az utcán váltunk két mondatot és csá.

Egyre tisztább az álom után. Te és én a terápiás térben. Mintha csak így működne a kapcsolat. Terápiában szánnak az emberre időt, teret, kötött idővel ami keretet ad, 50 perc, 60 perc, 90 perc, addig teljes figyelmet és megértést kapsz és boldog és hálás vagy és már - persze sok esetben sajnos mégis - van amit az ember nem engedhet meg - de van, hogy nem számít a pénz - és nem számít a keret sem - mert tudod, hogy akkor veled van, figyel, megért, átérez és segít és ha sírsz, ott van. Eddig tart a kapcsolat, más színen halott, szilánkokat hagy a lélekben akkora az űr, sötét és elhagyatott. Várod de tudod, hogy hiába. Húzod az álmod és húzod, vissza akarsz oda hozzá térni, térben és időben de már nem lehet. Vagy mégse jó ez így. Ki vagy te nekem??? Én neked? Barát vagy ... vagy kliens? Vagy anya ... és lány? Ez utóbbi már nem. Ezt már rég nem engedem és nem is jön be a keverés, ha találkozunk, akkor se. Hm, a két szerep között ingázok álom és valóság között. Kliens vagy barát? Csak terápiás keretek között lehet időt szánni bárkire és beszélgetni? Most ez ismét gonosz megjegyzés lesz, szégyellem is magam ezért. Mert a kliens fizet? Talán én nem érdemlem meg a barátságot, az olyat, amilyet a nővér mondogatott benn, amikor darabokra zuhanva ültem a nővérszobában - Nézzek rá! - mert a könnyeim között az se ment. Valahol szégyellem magam, de már megy, ha kell, elengedem, persze egy stabil, biztonságos terápiás helyzetben. Semmiképpen nem kinn egy baráti viszonyban, ott sokkal több a feszengés, a frusztráltság, mert már, már nem hiszem el, hogy szeretsz, már nem hinném el, hogy te is akarsz találkozni, már azt hiszem, hogy mindez csak miattam történne...HOGY ÁLLJAK MÁR LE, HOGY FOGJAM MÁR BE A POFÁMAT, HOGY NE IS ÁLMODJAK - és ez máris nem, nem olyan amire vágyok, vagyis nem ilyen háttérrel, amit persze én kreálok, mert a távolság és az elérhetetlenség, a lelkemben lévő sötét űr már beszippantott és már nem enged ki többé. Szeretnélek szeretni, de már nem tudom, hogy kell. Álmom terápiás tere pedig egészen más, ott beszélgetünk, ott legalább LEGÁLISAN. Közben iszom a pirosbogyós és narancsos cider-t, kell egy enyhe alkohol hatás, sőt ide már több kéne, de hogy hamarosan meg a nyugtató jön, így azért para. Lehet kéne az altató is, talán az ütne annyira, hogy még álmomban se keresselek, a terápiás térben se. Szeretnék egy nagyot sírni. Bennem lenne, érzem de nem tudok. Szeretném kiengedni, mert feszít. A cider terjed bennem, nyelem a könnyeim. Már nem várlak! Vége! Hasítás - talán - ha jól azonosítom be - anno, legalább pár sms volt, legalább egy halovány reményem volt, most azt mondom ismét, hogy VÉGE. Nem hiszek már benne és nem akarom, hogy fájjon. Mert újra és újra felszakad valami bennem és belezuhanok abba a sötét ürességbe.

Napok óta, se cset, se .. semmi. Senkivel. Csak a munka, a reggelek és a hajnalok és a reggelek és a hajnalok, mert hajnalig olvasok, mert éjszaka próbálok élni, mert napközben játszom, jól vagyok, reagálok az emberekre, idegenek és távoliak és én is távoli vagyok, 8 már lassan 9 órában játszok. Játszok az Élet elbaszott színpadán. Már a saját apám is közölte, hogy nem ír többé, semmire, még talán ő visszaírt, de már nem fog. Merthogy ő nem vitatkozik velem, úgyse jó sehogy, amit írna .... épp azt mondja, amit az anyám. Rájuk már rég nem várok. Asszem, ők se várnak már rám. Erősebb alkohol kéne. Erősebb. Nem ez az édes 4.5 százalékos lötty.

Hm, eszembe jut, egy érintés, egy ölelés - amit már alig bírnék elviselni, mert nem tudom, milyen, évek óta semmi testi, semmi, gyengédség, a kutyám a leggyengédebb az életemben. Persze,a keret. Egyszer a keze hozzám ért. Épp csak míg adta át a nyugtát. Egy röpke dolog volt, néha fantáziálok, mi lenne ha megérintene ha sírok. Valószínűleg előbb megnyugodnék valami apró kontakttól és nem kéne a mosdóba mennem a hideg vízért, de nem szabad. Benn se szabadott. Sír a szobatárs, megéltem. Odaálltam az ágya végéhez és ő ott feküdt és sírt és beszélgettünk. Kérdeztem tőle és ő elmondta, ez is több mint a semmi. Bennem lett volna, hogy közelebb lépek, hogy leülök az ágya szélére. Talán nem is vágyta ő se akkor épp az ölelést, talán igen, én léptem volna, de hát a keret...vagy pl megkérdezzük, mi történt, és hát ha akarod, elmondod, itt vagyok. Az ölelés pedig - fiú és lány, lány és lány között, mindig bogozgatták vagy egyénin, ki kezdeményezett és hogyan és az milyen volt. Az ölelés nem a legsúlyosabb keret, de egyéni, szupportív terápiában biztos nem szabad .... a végén egy kézfogás ha hosszabb időre vagy végleg búcsúzunk - ezt is olyan feszengős kezelni. Annyi mindent mondanál, de ez már az egész vége, amit akartál, jót, rosszat, visszajelzést eddig elmondhattál és ez a vége, és ez az egyetlen érintés, hivatalosság lengi körbe. Vannak viszont terápiás formák - vagy épp kevésbé keretet tartó pszichológusok - egyetlen egyet ismerek - akik egy egy nehéz ülés végén, megölelnek néha és a füledbe súgják, hogy mindez amit elmondtál, minden súlyával és nehézségével és szégyenével rendben van. Nagyokat kortyolok. Erősebb pia kéne.

...... és csak írok és írok és néha nyelem a könnyeim de még mindig nem engedem ki, hogy elárasszon a belső űr és a fájdalom. A ZÁRÓJELENTÉS BÁR SOK IDEGEN SZÓVAL ÉS KIFEJEZÉSSEL GAZDAGÍTOTTA TUDÁSOM, VOLT BENNE MONDAT, AMI A MAGA EGYSZERŰSÉGÉBEN EGYÉRTELMŰ VOLT ÉS TISZTA.

A CSOPORTALAPÚ FELTÁRÓ TERÁPIÁS MUNKA ELMÉLYÜLÉSE SORÁN ELKERÜLŐ KAPCSOLATI MŰKÖDÉSE HÁTTERÉBEN KÖRVONALAZÓDOTT A FIGYELEM IRÁNTI VÁGY, ILLETVE AZ ENNEK HIÁNYÁBAN JELENTKEZŐ DÜH- ÉS SÉRTETTSÉG - ÉRZÉS, AMELY SZENZITIV MŰKÖDÉST, A KAPCSOLATOKBÓL VALÓ KILÉPÉS DINAMIKÁJÁT EREDMÉNYEZTE.

ELSORVADOK A FIGYELEM HIÁNYÁTÓL ÉS MINDEN TETTEM ÉS CSELEKVÉSEM MÖGÖTT EZ REJLIK ÉS PERSZE, ÚGY NÉZ KI, AZ ÁLOMKÉPEIM MÖGÖTT IS.

MÁR NEM VÁRLAK. MERT BELEDÖGLÖK MINDEN PERCBE. CSAK ALUDNI SZERETNÉK, BEZUHANNI, NÉLKÜLED ÉS MÁSOK NÉLKÜL, SZEREPKEVERÉSEK NÉLKÜL. TELJES TUDATVESZTÉSSEL, HOGY MÁR VÉGKÉPP NE TUDJAM KI VAGYOK ....

ÉS NE TUDJAM, KI VAGY TE.

Itt az Újév és ismét idegen arcok,

szívem zakatol, továbbra se alszok,

belül az Ördög gyújtja be a harcot,

nincs biztonság, se bizalom,

a mindennapok újra felsebzik a lelkemben

a karcot.

Kívül oly sűrű a világ,

a belső egyre zokog, s hogy észrevegyék,

újra és újra kiált,

de odakinn a centrifuga pörget és kihány.

2023! Nehéz voltál, szeretettelen, száraz és sivár,

oly sok volt a veszteség,  búcsú és napról napra a magány,

szótlan, lekapcsolódott. kiégett, és minden nappal közelebb a Halál.

Hiába vágysz rá, egyszer legyen már vége,

fájdalmad bentről kifelé sebzi a penge éle,

és itt van 2024 és minden folytatódik az Új Évben,

a kés megcsúszik kezedben és beléd áll

a faladban keletkező apró résben.

2024 és minden folytatódik,

fáj egyedül, fáj a lét és az ember egyre csak romlik,

hátat fordítani mert hiába a sajnálom és a bocsánat,

a kapcsolat sose újul, hanem darabokra foszlik,

lehet, tán mindent dobhatsz a kukába;

Hol marad a szeretet e nagy világban??

Szótlan, nem beszélhetsz, nem hallják,

és a fa alatt oly sok a TÁRGY, 

de mégis egyedül ülsz az asztalnál,

vér szerinti családban már csak a távolság.

Egymásnak ellentmondó tettek és érzések,

megírni SMS-ben élesben már nem félek.

Durrogások, újévi rettegések,

kurvaanyázások, őszinte vs hamis feledések,

kavarások, dührohamok, tagadásban izzó továbblépések,

nem hiszek többé és jobbat, igazat már nem remélek.

2024: Kezdeményezni továbbra is félek,

mégis napról napra valakit keresgélek,

nem tudom, kit, talán téged.

Töltsd be az ürességem, kérlek! 

Majd újra elmész, én ott maradok, elhagyatott lélek,

szorongva sírok utánad, ismerős arc, nélküled félek,

szeretném, hogy legalább te érts meg, 

húzódó, fájó izmok, testbe tapadt érzések.

Ordítani kéne ki, ami fáj.

Ki vagy? Instabil Önkép, a kérdőjel átjár,

2023-at elsirat és kihány és

a sok mocsoknak sosincs igazán vége.

Talán egy nap rád találok, ki megért, 

kinek számítok,

ki látja bennem a jót is,

így lép át az Ördög a 2024-es évbe.

Könnyek között élek,

emberi szót már rég nem is remélek,

és rólad álmodok,

szavak és mámorok,

gyógyszertől, sírástól kábulok,

és rólad álmodok.

Álmomban szólsz hozzám, üzensz,

észreveszed fájdalmam, megérzed és fülelsz,

de ez csak álom, téged se érdekel,

embert és emberit már sose érek el.

Álmomban figyelsz rám,

kelek és fájdalmasan húz be pofámba a valóság,

senki se ír, folytatódik a magány.

Csoportosan vajon miért utál a világ?

Ezt érdemlem? Oly nagy a hiány,

könnyem áztat, lelkem oly silány,

a nagyvilág szeretettelen kihány.

Aztán én is kihányom,

ölelem, mi kéznél s e plüssbe ordítom magányom ....

S megvágnám magam, bennem a halál nyom,

szembemegyek vele és meglegyint halálom.

Mikor agyadban táncot lejtenek a félelmet keltő, veszélyes hangok,

a téren megkondulnak a szellemeket hívó harangok,

és csak beszélnek benned, egyre bántanak,

lebasznak és kétnaponta a sírba rántanak,

mert végzetes vétség, irány a börtön,

mi lenne hát lelkedben olyan, mi öröm,

csak gürizel, hajtod a kereket,

bántásból kapsz is eleget,

mert semmit nem tudsz úgy csinálni, jó legyen,

az érzelmi erőt lassan, folyamatosan veszted el,

mert elszívja a bántás, az élet, az emberek;

kik között nem vagy más, csak disszociált kísértet.

Hangod oly messzi,

a másiktól fél, többé nem keresi,

törölt számok, törölt életek,

törött kapcsolatok és törött képkeret.

Sötét, ködös világ, középen egy szellem,

testnélküli, te vagy, kit a világ szarja elnyel,

és keresed, hol lesz, mikor lesz már vége,

s a törött képkeret darabja vörös csíkot húz az égre,

és már minden lebeg! 

Végre! 

Test a testben fájdalmasan begyulladva égne,

ellobban a láng, hamut szór az égre,

füstjében a szellem elillan már.

Vége! 

Csendes az éjszaka,

árnya álomtalan lapul a faladra,

s az ördög benned lapul kacagva,

sötét őszi felhő lebeg a magasban,

és a gyomrod összetartja a csomó,

nem alszol, az éjjel nappalba sodró,

és ordít veled és te ordítasz, fájó,

lelked mélyén a tenger viharosan hullámzó.

Fulladozó léted mindennap kell élned,

nem nyugszol el, mindig a másnapot féled,

nem bírsz szólni, lekapcsolódva csak a távolba révedsz,

már nem szólsz, de belül ordít a lényed,

némán nézed könnyesen a messzi vidéket,

mert mindenki oly távol,

lelkedre a halál bélyeget rányom,

és csak ő is ordít veled,

nincs beszélgetés és nincs már szeretet,

szíved csücskén egy csepp vér lecseppen,

ordít veled majd zokogsz, a csepp belül remeg,

kívül is remegjen.

Ordít és ordítasz,

üvegfaladhoz ezer sebből vérző szavak vágódnak,

majd vége,

a család megsemmisít egy életre,

nincs szükséged többé erre,

vércseppet könnyezel a benned élő lényekre.

Végül a gyermek szorongva sír, dúló agresszióval

gondol a késekre,

újra és újra megölik benne és lelke halott erre az életre.

Ki vagy Te? Nincsen saját éned se,

remeg már a kés is, s végül nem bírod

minden darabokra robban, apró részekre.

A gyermek végül halott. Miért született erre a fos életre? 

Csak menni kell tovább az üvegfal-hasadékon át a beszűrődő fényekbe.

Huszonéves. Tervezgeti az öngyilkosságot. Asszem, csak én vagyok mellette. Ha épp rosszul van, hozzám fordul. Mert én vagyok az, aki szimplán kíséri az úton, akármi lesz a vége. Csak vele vagyok. Több éve tervezi, eddig mindig megúszta, de most tartok attól, hogy rossz vége lesz. Most tényleg, eljön majd a vége, és én vele leszek az utolsó 10-5-3 percig is. Én már nem akarom visszafordítani. Nem pofázom neki a mindenféle szart, hogy még fiatal és mennyi év van előtte, hogy menjen a természetbe, meg jógázzon, meg írjon (én is rendszeresen ettől kattantam meg még jobban, vége, vége, mindenkivel) , mert van amikor már minden felesleges, amikor már nincs remény, és a PTSD-s flash-ek magukba szippantanak. Lehet, csak online ismerem illetve néha telefonáltunk, eléggé hosszan, több éve más nincs, csak a híd, a villamos, a metró, a vonat. Tudjátok mit? Ő is borderline, én is, én csupán MELLETTE VAGYOK, MELLETTE VAGYOK ADDIG AMEDDIG, AMEDDIG, A VÉGÉIG. NEM CÉLOM, MAGYARÁZGATNI, HOGY AZ ÉLET ÍGY MEG ÚGY MEGÉRI, MERT EZ EGY FOS, MERT EZ NEM ÉRI MEG. Főleg mikor a saját anyánk tesz tönkre, a saját anyánk egy nárcisztikus állat - ahogy én hívtam, mégse hülye picsáztam le de tudjátok mit? Nem akadok ki, bár lenne bennem is a düh olyan bátor mint benne. Miközben az ember némán ordít és sír és szétvagdossa magát, hogy enyhüljön a fájdalom. Nem tudom, mi lesz a vége, de nagyon félek, hogy ez most komoly, hogy nála tényleg VÉGE  lesz, mert senki nem veszi komolyan, de a borderline-osok nagy része sikeresen befejezetten öngyilkos lesz.  VAN MIKOR NINCS MIT, MEGÉRTENI, OTT LENNI VELE, HA ROSSZUL VAN, ILLETVE EGÉSZEN ADDIG....BÁRMI IS TÖRTÉNIK, BÁRHOGY IS. Pár éve már ismerem, igaz csak online, de tudom, hogy ez most komoly, célom segíteni neki amíg itt van, mellette maradni, de nem célom visszarángatni az életbe..... mert megértem, hogy már nem akar, hogy elfáradt, hogy az idegrendszere feladta és belefáradt az élet fájdalmaiba. Én is sokszor érzem így: fáradt vagyok élni. Egyedül a kutya és a pszichológus és az orvos tart benne egy körforgás-szerű mindennapi mozgásban, mert már a munka se. Jó ideje az se, semmi értelme, azért a minimális kis pénzért, ami egy egyedül élő embernek semmire se elég.

Az éjjel, nagyon éjjel, hajnalban épp megcsörren a telefonon a cset. Vajon ki? Az olvasás, a sorok közben ránézek, hát ő, egy PTSD-flash-rohamban. Vele voltam. Hajnalig. Guggol és remeg , mint egy kisgyerek, betakargatnám egy plédemmel. Annyira érzem ezt a kisgyereket. Meg kéne valahogy nyugtatni, ha már az anyja egy anyának nem való shit nárcisztikus állat - mondom én a sajátomra is, de az övé kicsapja az érző ember biztosítékát. Azt mondja már a takarót is leveti magáról, sehogy se jó, akárhogy is mindenhogy bánthatják és bántja magát, sejtem hogyan ..... Magunkban miért olyan nehéz meglelni azt a nyugtalan sérült kisgyereket, akit másban oly szívesen megnyugtatnánk? Nem tudtam, de annyira-annyira éreztem őt.

Mondtam, kéne egy két nyugtató. Hát ő függő, el van tőle tiltva, DE : én akkor is felrúgnék minden szabályt és most adnék neki két xanaxot hogy túlélje az éjszakát, hogy az idegrendszere megnyugodjon és elpihenjen végre. Nem tudom, a test fárad e el ilyenkor vagy az elme, vagy maga a lélek.

Mellette vagyok, közben a Tari Annamária végére értem. Fél 3. Megérzem magamban is a kisgyereket. Fogom a tőled kapott plédet, magamra terítem.... fejemig elbújok alatta és keservesen sírni kezdek. Hajnal van. Mellettem megint nincs senki. Csak sírok eszeveszetten a szeparációs szorongásban mert ez a takaró - visszakötött hozzád - ahhoz a tavalyi karácsonyhoz, aminek a varázsa, épp csak december 24-éig tartott, talán 25-ig tartott. Mára tudom, hogy KISZÁMÍTHATATLAN VAGY, ÉPP UGYANOLYAN VAGY, MINT AZ ANYÁM. EGYSZER VELEM VAGY, AZT MONDOD SZERETSZ ÉS VÉGLETEKIG TÁMOGATSZ, MAJD A KÖVETKEZŐ X HÓNAPBAN ELFAJULTAK KÖZTÜNK A DOLGOK. SOHA TÖBBÉ NEM HASZNÁLTAM A PLÉDET, AMIT TŐLED KAPTAM. MAJD VÉGÜL ODÁIG FAJULT, HOGY NEM BÍRSZ TÖBBÉ ELVISELNI. EBBE MÁR BELEFÁRADTÁL VAGY NEM IS TUDOM, KITÖRÖLTEM AZ ÖSSZES LEVELED, AZ ÖSSZES SMSED, A TELEFONSZÁMOD, A NEVED MINDENT TÖRÖLTEM, AMI TE VAGY VAGY VOLTÁL. MA MÁR EGY HAZUGSÁG EZ AZ EGÉSZ. EGYKOR TÁMOGATTÁL, TÖBBSZÖR KIMONDTAD HOGY SZERETSZ - DE ÉN EGY IDŐ UTÁN MÁR NEM HITTEM NEKED - MERT HA SZERETSZ, AKKOR VAN KAPCSOLAT, AKKOR TÖRŐDSZ VELEM, AKKOR NEM HAGYSZ MAGAMRA  A SZARBAN, FELFODOD, LEGALÁBB PRÓBÁLOD AZ ÉN SHIT VILÁGOM MEGÉRTENI, DE AZTÁN A DIRRDURR VERBÁLIS BÁNTÁSOK KÖZÖTT. VAJON GONDOLSZ RÁM NÉHA?

HAJNALI 3-KOR A KARÁCSONYI PLÉDEDBE BURKOLÓZTAM ÉS KESERVESEN SÍRTAM ÉS KÖZBEN FELFOGTAM, MÁR SOSE LESZEL AZ ÉLETEM RÉSZE. MAJD KÖTŐDÖK A TAKARÓDHOZ, A HORGOLMÁNYODHOZ, VAGY A KARÁCSONYI TÁNYÉRHOZ.

A TÁRGY MARAD. AZ EMBER MÁR SEHOL SINCS. A KISGYEREK KESERVESEN SÍR. EGÉSZ ÉLETEDBEN SZEPARÁCIÓVAL SZORONGANI, MERT A CSALÁD SOSE VOLT, SE ANYÁD, SE APÁD, SE ŐSZINTE SZAVAK, CSAK A BÁNTALMAZÁS, A FÁJDALOM ÉS A MAGADRA HAGYOTTSÁG. AZ ÉLETED EGY ÓRIÁSI HAZUGSÁG. KESERVES. FÁJDALOM. MINDEN ÉJJEL MAGADRA MARADSZ A HIÁNYAIDDAL.

FÁJ, ÉLNI. LASSAN HAJNALI 3 ÉS BELEZOKOGOK A TŐLED KAPOTT PLÉDBE. ENNYI MARADT BELŐLED.

Kérlek, maradj mellettem! Kérlek, ne hagyj el! - üvölti bennem a kisgyerek. Miközben pedig mindent megteszek, hogy megszabaduljak tőled. Cseten már rég letiltottalak, a telefonszámod, a neved már rég kitöröltem, következő körben megszabadulok az összes emailezésünktől. Ez a terv. Kitöröllek az életemből.

Tegnap este néztem egy filmet. Egy makulátlan elme örök ragyogása. Arra gondoltam, bár létezhetne ez a technika a valóságban is, az agy monitorozásával és egy fejre helyezhető sapkaszerű gép segítségével követni az emlékeinket és sorban törölni mindent. Elmondani az őszinte gondolatokat, miért akarom xy-t törölni és kimondani: Törölni akarom. Reggel pedig úgy kelni, hogy semmi, még csak halovány emlékfoszlány se maradt a másikból. Felkelünk és újra kezdjük ugyanazt a napot, amit a megismerkedésünk előtt elkezdtünk. Ez lehet egy közepesen hosszú párkapcsolat, vagy akár egy több mint 10 éves közel se állíthatóan stabil .... minek nevezzem? Nevezhetem barátnak? Vagy ismerősnek? Anya pótléknak? Mindegy. Van, ami annyira heves és impulzív és belül pulzáló, hogy még csak párkapcsolatnak se kell lennie..... TÖRÖL. TÖRÖL. TÖRÖL. Szeretnék egy ilyen gépben elaludni, egy gépben, ami töröl mindent, töröl minden kapcsolódó érzést, emléket és kiszámíthatatlanságot. Mert hogy van az, hogy egyszer támogat és szeret, elfogad mindennel együtt,  aztán meg meg már nem bír elviselni? Nem szabad senkihez se kötődni, ragaszkodni. SENKIHEZ.  Sose volt és igyekszem, hogy sose legyen "kedvenc emberem", mert ő se volt az, mégis úgy pulzál bennem az egész....

Így telt a hétvége. Pikkpakk, tönkrevágott. Ittam, bort, ez még péntek este és hajnalban írt vissza valami emailemre, amire már lehet belül reméltem, hogy sose fog. Mégis vártam , hogy írjon és persze, féltem is tőle.  Féltem tőle, mi lesz így, mi lesz velünk, mert most izzok nagyon és leírok neki mindent tutifaszán. Arról, hogy nem férek bele az életébe, arról, hogy a karácsonyi csoda az max egy hónapig tart. Aztán???? Hova tűnik a szeretet? Újra elutasítjuk és kicsináljuk egymást? Persze, közölte, hogy érzelmi zsaroltam - persze, előfordulhat, én se veszem észre, amikor ilyen impulzív meg már kába vagyok a piától. Meg, hogy amikor megismert, 10 éve is borderline-os voltam ( csak csendben, megbújó) , de EGÉSZEN MÁS. Ugyanaz a duma, mint amit I. magyarázott. Egyre inkább ott van rajtam a nyomás, hogy ahogy telnek az évek, ROSSZABB VAGYOK. VAJON A BORDERLINE TESZ MINKET EMBERILEG ROSSZABBÁ?  Más meg erősíti bennem, hogy ÉRTÉKES VAGYOK. ROSSZ VAGYOK. ZSAROLOK. MANIPULÁLOK, NINCS BENNEM EMPÁTIA, UTÁLOM AZ EMBEREKET ÉS EGY SZOCIÁLIS FOSTÖMEG VAGYOK. De hogy működhetnék szociálisan jobban, ha mindenkivel minden kapcsolatom szarrá megy ? Még azzal is, akiről úgy tudtam, hogy a BORDERLINE-NAL EGYÜTT SZERET ÉS ELFOGAD. Most pedig közölte, hogy nem fog már elolvasni semmit, nincs ideje ( ja azt tudom, csak karácsonykor van idő a másikra, januártól újra dögöljön meg mindenki) ,DE NINCS MÁR  ERRE EREJE SE. KÉSZ. ENNYI. Szarrá ment minden. Már nem bír elviselni ezzel az egésszel és már nem is szállt fel a hullámvasútra, ott hagyott egyenesen sikítva rohanni a mélybe, ahogy szokott, mindig ott hagy. Nem is érti valószínűleg mivelhogy a gyógyszerek miatt van meg "jobban belebasznak a gyógyszerek ebbe az egészbe" - csakhogy nincs gyógyszer egy személyiségzavarra se - szóval nem érti a legbelsőbb lényegemet. Hogy szeretem. Hogy minden porcikám remeg a kapcsolatért, amit aztán pár email-lel végleg szarrá baszunk. Tanácsolgatja a varázsgombát meg hogy szívjak füvet. NO WAY! 

Szóval, hát, eljött az idő. Letöröltelek az ismerőseim közül. A lelkem elgyászol.Több embert és kapcsolatot elgyászolt már, nem új neki a helyzet. Ha nem tudsz elviselni, nem érted a lényegi működésem, felesleges ezt már így folytatni. Szerettelek, de a szeretet egyre jobban érzem, hogy a karácsonyi időszakra jön csak vissza, majd jön a tavasz és a nyár és én ismét önsértek és azt tervezem, bemegyek a kórházba. Hogy megszabaduljak kicsit a munkámtól, megszabaduljak az életem instabilan szakadék felett kilengő kapcsolataitól, attól a maradék 0  -2 tartományban, ami még létezik, mert élő, élénk emberi kapcsolat nem létezik.

Csak fekszek az ágyon hétvégéken át. Nincs senkihez szólnom, ha meg szólok, pikkpakk tönkrebaszódik körülöttem minden és a 2 pohár bor épp annyira bassza szét az agyam, hogy jönnek a gáz álmok a családommal meg a már szerintem 2 éve is halott nagyanyámmal, majd felkelek, majd némán ülök és nézem az ablakon át a mozgó faágakat és faleveleket és felfogom, hogy vége veled is mindennek. Aztán csak fekszek, aztán némán bambulom a filmet, amiben Clementine élénk, kreatív személyisége magával ránt. Borderline karakter. Lehet ilyen is. Tetszik a mindenféle színű hajával, hogy leszarja, ki mit gondol róla, hogy bevallja, hogy ő belül kusza lány és vele nehéz .....

és megpróbálják törölni egymást egymás emlékezetéből és végig a nagy hullámzások, viharosságok, a tipikus hullámvasutak és mégis, mégis győz a szeretet, vagy szerelem vagy mi.

Rám pedig rám szakad a hajnal és nem tudom tovább benntartani a spirálban forgó-pörgő kimondatlan gondolataimat, hullámzó érzéseimet, alig elkezdek a pszichológusomnak írni, sírva fakadok. Gyűlik a könny, elfullad a mellkas és írásban is alig bírok belekezdeni, majd próbálok közvetlen, a közepébe, arról, hogy egészen ZAVART VAGYOK, hogy milyen voltam neki(k) 10 éve mikor megismertek - AKKOR IS BORDERLINE VOLTÁL - MONDJÁK ŐK, EGYMÁS UTÁN, UGYANAZT - AKKOR IS BORDERLINE VOLTÁL, DE MÁS -  persze más, 10 év alatt rengeteg változás végbemegy a lélekben, folyamatosan járok terápiára, teszek magamért - ÉS BÁR A BŰVÖS 40 UTÁN AZT ÁLLÍTJÁK, CSÖKKENNEK A TÜNETEK - 3 ÉV MÚLVA 40 LESZEK ÉS EGYRE CSAK ROSSZABB EMBERNEK ÉRZEM MAGAM.

ROSSZ VAGYOK. HA SZERETEK, HA RAGASZKODOK, AKKOR LEHET, IGEN, LEHET, HOGY ZSAROLOK..... IGEN, LEHET, HOGY 0/0 BENNEM AZ EMPÁTIA ÉS A MINDENNAPOK EMBERI FOS HELYZETEIT UTÁLOM. CSAK SÍROK ÉS SÍROK ÉS KÉSZTETÉST ÉRZEK, HOGY BÁNTSAM MAGAM ÉS AZTÁN LEÍROM ANGOLUL IS MINDEZT CSOPORTBA, DE OTT SE NYEREK SEMMI REAKCIÓT.

VAGYIS CSAK ÜLÖK A SAJÁT SZAROMBAN, BEVESZEM A GYÓGYSZERT, MÁR LASSAN HAJNALI 2 ÓRA, AZTÁN FÉL 3. ÖNSÉRTEK. MERT ROSSZ VAGYOK. MERT MEGINT ELVESZÍTETTEM EGY EMBERT ÉS EZ MÁR NEM AZ ELSŐ, ÉS NEM GONDOLOM, HOGY MAJD KARÁCSONYRA FELLAZULOK, MERT MÁR LÁTOM, A KARÁCSONY AZ A TÖMÉNY KAMU ÉS SZERETET-DRÁMA......VALÓSZÍNŰLEG MINDENHOL MINDENKINÉL. GÉP ÉS MINDEN TECHNIKAI SEGÍTSÉG NÉLKÜL IS PRÓBÁLOK TÖRÖLNI. FEJEMRE TESZEM KÉPZELETBEN A SISAKOT ÉS A SZÁMÍTÓGÉP OTT MUTATJA AZ AGYAMBAN SZÁGULDOZÓ EMLÉKEKET ÉS KÖZBEN TÖRÖL. TÖRÖL. TÖRÖL. MINDENT. ISMERETSÉGET. TELEFONSZÁMOT. CSETET. EMAILT. MINDENT.

HAJNALBAN LASSAN VILÁGOSODIK , 4 ÓRA IS LEHET, NEHEZEN PIHENEK EL. MAJD KORA REGGEL ARRA KELEK, KIVÁGÓDIK AZ AJTÓ. AZ ABLAKOM NYITVA ÍGY A SZÉL KIBASZTA. FELKELEK. BECSUKOM. KULCCSAL. ELHÚZOM A FÜGGÖNYT. VISSZAFEKSZEK. MÁR DIREKT NEM EMLÉKSZEK, MIK, APRÓ ÁLOMKÉPEK CIKÁZNAK DE MOST NYUGODT VAGYOK. NYUGODT. A GYÓGYSZER HAT. TÖBB VOLT A 0-S SÖR MINT A BOR, VÉGRE SEMMI NEM ZAKKANTJA MEG AZ AGYAM.

DÉL IS MÚLIK MIKOR KELEK. A HAJNALRA A CSAPBAN ÁLLÓ DARABOKRA TÖRÖTT BOROSPOHÁR ÉS A KAROMON LÉVŐ HEG EMLÉKEZTET.

ELKÖSZÖNTEM TŐLED. AKKOR IS SZERETLEK.