Veled álmodtam. Felkeltem a valóságra s még benne voltam álmomban. Fájt a valóság. Ugyanaz a magány, ugyanaz az elhagyatottság, ugyanaz a csend. A csend ami fáj, egy érzés, ami sötét üres űrt hagy a lelkemben. Veled álmodtam. Már nem tudtam ki vagyok. Ki vagyok én ebben az egészben és ki vagy te.
Minden áldott nap. Várlak. Már magam se értem, miért. Miért várlak? Miért várom azt, ami elérhetetlen. Álmomban beszélgettünk, álmomban minden megtörténhet, sírok. Ez az egész csak egy szertebaszódott álom volt. Nem más, nem több. Már csak félálomban, besüt a Nap. Vajon hány óra? Aludtam egyáltalán valamit? Vagy csak kergettek a fájó vágyak és hiányok. Beszélgettem veled, véletlen írtam az Endrének ... hm, ki az az Endre? Egy könyvtári nő tagnak a férje. Érzem annak a kínosságát, hogy félrement, nem neki akartam írni. Kolléganő: cset. Régebbi generáció. Ki lóg minden nap a facebook-on? Nem írunk vissza senkinek. Nem csetelünk. Ellenséges. Védeném magam. Nem én csetelek a könyvtár oldalán, xy írt egy üzenetet. Még megnézni se mertem, fel se merek menni a könyvtár oldalára se, nehogy aztán baj legyen belőle. Letiltották a facebook oldalt - mondja kiakadva - kérdi én felmentem e rá, mert csak akkor szabad felmenni, ha csinálunk rajta valamit. Régen én szerkesztettem. Már ő szerkeszti. Mindent kiszed a kezemből. Semmire se vagyok jó, elég, mindenhol a hibák.
Én pedig mégis keresem a kapcsolatot de már csak az álom beszél belőlem. Várlak! Minden nap. Nem azt várom, hogy találkozzunk, nem várok sokat, szinte a semmit, egy nyüves kibaszott mondatot. Szólj hozzám ! Nem szólsz! Ahogy már senki se szól!
Álmom egy másik térbe helyez. Ahogy kezdek kijönni az álomból, beszűrődik a napfény, nem akarok kelni. Nem akarok, mert túl fájó a valóság. Erőltetem magam, vissza az álomba de vége. Terápiás térben voltunk. Te és én. Beszélgettünk. Te és én. Hirtelen ismét nem tudtam, ki vagyok neked és te ki vagy nekem. Barát vagy kliens? Kliens vagy barát? Vagy csak egy távoli ismerős? Miben más a barát és az ismerős? Haver? Legjobb barát? Meg a nemalegjobb. Csak én és ő, én és te egy másik színpadon, másik térben. Beugrik a relax fotel, amibe anno még elhelyezkedni se mertem, annyira feszengtem. Már arra a színpadra nem megyek, mert ott végképp nem tudom ki is vagyok, kliens vagy barát. Nem érdemlem, hogy csak úgy beszélgess velem. Egyre inkább érzem, hogy a kapcsolat mint olyan keretek közé kötött - épp mint a terápia - mert máshogy nem megy - Ahogy a nővér kérdezgetett, hogy ne sírjak tovább. Integrálódni akar vagy szeparálódni? Nem volt válaszom. Hiába akarnék integrálódni, ha nem megy. Van barátja? Akár csak 1 akihez közel áll? Jaaa, megállok néha kutyásokkal, igen, pár szót beszélek én - igyekeztem valamit mondani - de az futó. Az nem kapcsolat! - mondta. A zárt osztályon is dolgozik, úgy tudom, érti mit kérdezzen és hogyan. Hiányzik ilyenkor, kurvára. Beszéljük már meg, hogy hova erőlködjek. Jaaa, hogy futó , az NEM KAPCSOLAT. Megy velük kávézni? Beszélgethet velük? Elmondhatja a gondjait? Lehet kölcsönösség? Nem baszki, az utcán váltunk két mondatot és csá.
Egyre tisztább az álom után. Te és én a terápiás térben. Mintha csak így működne a kapcsolat. Terápiában szánnak az emberre időt, teret, kötött idővel ami keretet ad, 50 perc, 60 perc, 90 perc, addig teljes figyelmet és megértést kapsz és boldog és hálás vagy és már - persze sok esetben sajnos mégis - van amit az ember nem engedhet meg - de van, hogy nem számít a pénz - és nem számít a keret sem - mert tudod, hogy akkor veled van, figyel, megért, átérez és segít és ha sírsz, ott van. Eddig tart a kapcsolat, más színen halott, szilánkokat hagy a lélekben akkora az űr, sötét és elhagyatott. Várod de tudod, hogy hiába. Húzod az álmod és húzod, vissza akarsz oda hozzá térni, térben és időben de már nem lehet. Vagy mégse jó ez így. Ki vagy te nekem??? Én neked? Barát vagy ... vagy kliens? Vagy anya ... és lány? Ez utóbbi már nem. Ezt már rég nem engedem és nem is jön be a keverés, ha találkozunk, akkor se. Hm, a két szerep között ingázok álom és valóság között. Kliens vagy barát? Csak terápiás keretek között lehet időt szánni bárkire és beszélgetni? Most ez ismét gonosz megjegyzés lesz, szégyellem is magam ezért. Mert a kliens fizet? Talán én nem érdemlem meg a barátságot, az olyat, amilyet a nővér mondogatott benn, amikor darabokra zuhanva ültem a nővérszobában - Nézzek rá! - mert a könnyeim között az se ment. Valahol szégyellem magam, de már megy, ha kell, elengedem, persze egy stabil, biztonságos terápiás helyzetben. Semmiképpen nem kinn egy baráti viszonyban, ott sokkal több a feszengés, a frusztráltság, mert már, már nem hiszem el, hogy szeretsz, már nem hinném el, hogy te is akarsz találkozni, már azt hiszem, hogy mindez csak miattam történne...HOGY ÁLLJAK MÁR LE, HOGY FOGJAM MÁR BE A POFÁMAT, HOGY NE IS ÁLMODJAK - és ez máris nem, nem olyan amire vágyok, vagyis nem ilyen háttérrel, amit persze én kreálok, mert a távolság és az elérhetetlenség, a lelkemben lévő sötét űr már beszippantott és már nem enged ki többé. Szeretnélek szeretni, de már nem tudom, hogy kell. Álmom terápiás tere pedig egészen más, ott beszélgetünk, ott legalább LEGÁLISAN. Közben iszom a pirosbogyós és narancsos cider-t, kell egy enyhe alkohol hatás, sőt ide már több kéne, de hogy hamarosan meg a nyugtató jön, így azért para. Lehet kéne az altató is, talán az ütne annyira, hogy még álmomban se keresselek, a terápiás térben se. Szeretnék egy nagyot sírni. Bennem lenne, érzem de nem tudok. Szeretném kiengedni, mert feszít. A cider terjed bennem, nyelem a könnyeim. Már nem várlak! Vége! Hasítás - talán - ha jól azonosítom be - anno, legalább pár sms volt, legalább egy halovány reményem volt, most azt mondom ismét, hogy VÉGE. Nem hiszek már benne és nem akarom, hogy fájjon. Mert újra és újra felszakad valami bennem és belezuhanok abba a sötét ürességbe.
Napok óta, se cset, se .. semmi. Senkivel. Csak a munka, a reggelek és a hajnalok és a reggelek és a hajnalok, mert hajnalig olvasok, mert éjszaka próbálok élni, mert napközben játszom, jól vagyok, reagálok az emberekre, idegenek és távoliak és én is távoli vagyok, 8 már lassan 9 órában játszok. Játszok az Élet elbaszott színpadán. Már a saját apám is közölte, hogy nem ír többé, semmire, még talán ő visszaírt, de már nem fog. Merthogy ő nem vitatkozik velem, úgyse jó sehogy, amit írna .... épp azt mondja, amit az anyám. Rájuk már rég nem várok. Asszem, ők se várnak már rám. Erősebb alkohol kéne. Erősebb. Nem ez az édes 4.5 százalékos lötty.
Hm, eszembe jut, egy érintés, egy ölelés - amit már alig bírnék elviselni, mert nem tudom, milyen, évek óta semmi testi, semmi, gyengédség, a kutyám a leggyengédebb az életemben. Persze,a keret. Egyszer a keze hozzám ért. Épp csak míg adta át a nyugtát. Egy röpke dolog volt, néha fantáziálok, mi lenne ha megérintene ha sírok. Valószínűleg előbb megnyugodnék valami apró kontakttól és nem kéne a mosdóba mennem a hideg vízért, de nem szabad. Benn se szabadott. Sír a szobatárs, megéltem. Odaálltam az ágya végéhez és ő ott feküdt és sírt és beszélgettünk. Kérdeztem tőle és ő elmondta, ez is több mint a semmi. Bennem lett volna, hogy közelebb lépek, hogy leülök az ágya szélére. Talán nem is vágyta ő se akkor épp az ölelést, talán igen, én léptem volna, de hát a keret...vagy pl megkérdezzük, mi történt, és hát ha akarod, elmondod, itt vagyok. Az ölelés pedig - fiú és lány, lány és lány között, mindig bogozgatták vagy egyénin, ki kezdeményezett és hogyan és az milyen volt. Az ölelés nem a legsúlyosabb keret, de egyéni, szupportív terápiában biztos nem szabad .... a végén egy kézfogás ha hosszabb időre vagy végleg búcsúzunk - ezt is olyan feszengős kezelni. Annyi mindent mondanál, de ez már az egész vége, amit akartál, jót, rosszat, visszajelzést eddig elmondhattál és ez a vége, és ez az egyetlen érintés, hivatalosság lengi körbe. Vannak viszont terápiás formák - vagy épp kevésbé keretet tartó pszichológusok - egyetlen egyet ismerek - akik egy egy nehéz ülés végén, megölelnek néha és a füledbe súgják, hogy mindez amit elmondtál, minden súlyával és nehézségével és szégyenével rendben van. Nagyokat kortyolok. Erősebb pia kéne.
...... és csak írok és írok és néha nyelem a könnyeim de még mindig nem engedem ki, hogy elárasszon a belső űr és a fájdalom. A ZÁRÓJELENTÉS BÁR SOK IDEGEN SZÓVAL ÉS KIFEJEZÉSSEL GAZDAGÍTOTTA TUDÁSOM, VOLT BENNE MONDAT, AMI A MAGA EGYSZERŰSÉGÉBEN EGYÉRTELMŰ VOLT ÉS TISZTA.
A CSOPORTALAPÚ FELTÁRÓ TERÁPIÁS MUNKA ELMÉLYÜLÉSE SORÁN ELKERÜLŐ KAPCSOLATI MŰKÖDÉSE HÁTTERÉBEN KÖRVONALAZÓDOTT A FIGYELEM IRÁNTI VÁGY, ILLETVE AZ ENNEK HIÁNYÁBAN JELENTKEZŐ DÜH- ÉS SÉRTETTSÉG - ÉRZÉS, AMELY SZENZITIV MŰKÖDÉST, A KAPCSOLATOKBÓL VALÓ KILÉPÉS DINAMIKÁJÁT EREDMÉNYEZTE.
ELSORVADOK A FIGYELEM HIÁNYÁTÓL ÉS MINDEN TETTEM ÉS CSELEKVÉSEM MÖGÖTT EZ REJLIK ÉS PERSZE, ÚGY NÉZ KI, AZ ÁLOMKÉPEIM MÖGÖTT IS.
MÁR NEM VÁRLAK. MERT BELEDÖGLÖK MINDEN PERCBE. CSAK ALUDNI SZERETNÉK, BEZUHANNI, NÉLKÜLED ÉS MÁSOK NÉLKÜL, SZEREPKEVERÉSEK NÉLKÜL. TELJES TUDATVESZTÉSSEL, HOGY MÁR VÉGKÉPP NE TUDJAM KI VAGYOK ....
ÉS NE TUDJAM, KI VAGY TE.
