Mikor eljön az éjszaka és a lámpa lekapcsol,

szégyen árnyai úsznak át a falon

és addig nézed, hangok, szavak villognak

a plafonon

és elszorít valami odabenn,

vársz, egyre csak vársz és a könnyek benned rekednek.

Sebes lelkedből lassan vércseppek csepegnek.

Magával ragad a fájdalom, szégyen tüzel benned,

ezt nem érdemelted.

Eltelt már fél év is, mégis egy erős trigger és

te újra ott vagy, éjszakai árnyékok csapódnak,

ütköznek a falnak és ...

végre csend van, nincs elterelés,

könnyek között úszó, elsodró lebegés

és vissza oda sehova se mész,

ahol újra minden aktív lesz:

hangok, szavak, mondatok,

lélekrombolás;

minden egyes emlékkel magába fogad a szégyen,

a szégyen, akivé lettél, nem él már reménnyel.

Alkalmatlan!! - egyetlen papír, ami elintéz akár egy életet,

peregnek hangok és képek,

rombolás, dührohamok...

és az életet már alig éled, 

a szégyen sötét szörnye mocskolja be léted.

Éjjel, amikor könnyek között jön hozzád

egyre közelebb a plafon,

harapás nyoma karodon,

mintha ütöttek volna,

te okoztad, nincs esély jó emberi szóra.

Mikor a nyugtató ereidben duplán kering,

a hangok, romboló megjegyzések távolodnak

végül az árnyék a falon meglegyint.

Az álom oly nehéz,

tudom, minden árnyék engem figyel, engem néz,

mert más, bár más ember lehetnék, nem vagyok...

Keress újat, lépj túl rajtam,

biztosan lesz jobb, aki megfelel,

hiszen tőlem mindig könnyű volt megválni,

legyen hát más, lerombolt énem rám lehel,

lelkem pedig már nem felel.

Szégyen körém kúszik, elmereng,

egy évig csak romboltál: Miért tetted ezt velem?