MI HIÁNYZIK NEKEM, AMI MÁSNAK NEM? - tettem fel a kérdést, annyi nehéz könnyes és könnyeket megtagadó de fájdalmas és nehéz napok és hetek után. Még egy hét és megint megyek vissza a doktornőhöz és várom. Annyira szomorú, hogy eljut idáig az ember, hogy azt várja visszamehessen a pszichiáterhez / vagy terápiára, két olyan hely, ahol számítasz és fontos a létezésed. Hm, létezés. Több hete először próbáltam emailt írni neki. Azt ígérte, kávézunk. Akkor azt kommentálta, hogy levegőt venni sincs ideje és hiába is minden, töröltem a bejegyzést.
Addig jó voltam neki, amíg otthon volt műtét után, smsezgettünk, meg is látogattam, aztán lassan visszatért a normál kerékvágásba, tudott mocorogni, ilyen program - olyan program, én pedig ismét mintha nem is léteznék. Rettenetesen fájt és sokat sírtam miatta aztán a sokadik sírásnál, amikor rá gondoltam, eldöntöttem, hogy ember miatt soha többé nem sírok. Azóta nem is sírok, de valószínűleg tele vagyok elfojtott keserű dühvel és szomorúsággal és magánnyal, mert már az se létezik, aki valaha létezett. Csúcs, de ez esetben már az smsezés is biztosított arról, hogy létezik. Most több hét csend után próbálok emailben írni neki. Hát most beteg, torokfájás, fejfájás, fostenger. Majd ha meggyógyul, találkozunk. FASZT! Itt derül ki, mennyire egy elbaszott, önző FASZKALAP vagyok. Mert mire ő odajut, hogy találkozzunk, én nem fogok vele találkozni. Mert ahogy telnek a kibaszott napok és jön a karácsony, hogy baszná meg az is, újra rájövök, mennyire is vagyok egyes egyedül egyszálmagam ebben az amúgy mindenféle - fizikai - rosszullét és betegség nélkül is lelkileg FOSTENGER világban. Hogy mennyire hajtanánk az emberit, aztán a világ bennünk megszűnik és zuhanni kezdünk a semmibe. Zuhanni bele az üres, tágas és sötét semmibe, ahol már a csillagok se villanak fel hogy jelezzék zuhanásunk útját. Persze nem merem neki elmondani, ezért leírom ide. A kinemmondott gondolataim éjszakákon át sodornak, kismillióegy gyógyszer ellenére is ingatag minden éjszakám, alszok, nem alszok, álmodok, fejfájok, fázok, feszülök. Ebből állna az élet????
Aztán megkérdem magamtól: Mégis mi hiányzik nekem, ami SENKI MÁSNAK NEM HIÁNYZIK EZEN A KURVA FÖLDÖN???? - és várnám a lelkem egyenes és nyílt válaszát. De hallgat. Ez a hallgatás pedig dühös, szeretettelen, önző faszkalap, feszült és válaszolni képtelen. MI HIÁNYZIK? Azt nem mondom, soha többé, hogy az anyám. Ő az utolsó, akiről bármit hallani akarok. Vele pszichotikus világot élek. Emlékszem, mikor általános iskolai régi tanárnak beszéltem erről, nem is egynek, lófaszt se vesz komolyan senki. Iskolás koromban senki nem tudta, mi zajlott otthon, mit is várjam, hogy bárkihez elérjek ( de háááát nem volt köztetek semmi) , ja , épp kibírtam, hogy leérettségizzek és elkezdtem visszaütni, az érzelmi után eljött a fizikai abúzus ideje is és tudjátok mit??? Visszaadtam, kurvára visszaadtam, de talán leginkább mostanság kapja vissza. Amiket tett, arra nincs bocsánat, karácsonyra majd benyugtatózom magam és aztán újra igyekszem elfelejteni.
Nade MI IS HIÁNYZIK? NEM. NEM IS A SZERETET. Csupán valami aprócska emberi közelség, valami minimális, pár szó, ami nem akarja kiforgatni a borderline-os énemet meg kiforgatni a szavaimat is, mert az úgy nem jó, ahogy belőlem jön, és elnémulok, örökre. Nehogy még én kérjek bocsánatot, hogy képtelen vagyok szociálisan működni? Hogy a szégyen az életem mozgatórugója? Hogy mindenkit letiltok cseten? Manapság szinte mindenkit, hogy még ingerem, késztetésem se legyen írni, mert úgyse válaszol. SENKI. Mindenki eltűnik, nem létezik, szarul van, dolgozik, családozik, fasztudja, egyszerűen NINCS ÉS PONT. MEGHALT. A LELKEMBEN HALOTT. Nem kötődhetek egy kötődni képtelen világhoz, amiben leginkább elkerülni szeretnek az emberek. Elkerülni, mert problémás mert nem akarnak hallgatni. Még én kérjek bocsánatot és még én leszek bunkó a letiltásokkal. Ők kerülnek engem ... én kerülöm őket, reggelente továbbhúzom a kutyát és odaböfögök, mert semmi hangulatom apámék szomszédnénijéhez. borderline, elkerülő, vegyes, fos. de most őszintén; mi köze van apámék szomszédnénijének hozzám és Pichez? Néha felszívódnék a ködben, olyanok meg se lássanak akikről azt se tudom, ki a fasz.
Tudom, hogy a KÉSŐBB , azt jelenti, SOHA TÖBBÉ, tudom, hogy a közeledés vége mindig a megszakadás, megszakítás, elhagyás. Tudom, hogy az "írj, én meghallgatlak" csak egyszeri és mivel ő jobban van, ezért hiába írok, el se olvassa.
Sokakat végleg és végérvényesen elengedtem. Nem fogok én erőlködni folyamatosan a cseten, írogatni de mi a fasznak???? Mindig kiderül, hogy mindenki HALDOKLIK, dolgozik, ha szarul van, beszél a barátnéjával, vagy kocsmába jár, sörözik, meg a padon beszélget egy jó barátnéjával. Velem még csak egy rohadt kapcsolatkezdemény se tud elindulni. MI A FASZ VAN BENNEM, AMI ENNYIRE TASZÍTJA AZ EMBEREKET? ENNYIRE ROSSZ EMBER LENNÉK? EGY ÖNZŐ FASZKALAP? Ezt talán senki nem fogja olvasni, talán csak magamnak írogatom le a sok fost és filozofálok a büdös szarcsimbókos életemen, leírom, amit sose mondanék meg, leírok mindent, ami a lelkem sötét univerzumában létezik.
Mondaná a pszichológus : Már megint terel. A kérdés az volt : Mi hiányzik nekem, ami senki másnak nem hiányzik ezen a kurva földön???? Apró kis bits and pieces - formában jönnek a válaszok.
Valami emberi hiányzik. Hogy hiányozhat az embernek emberi egy totál embertelen shit világban?????
Hiányzik a pszichiáter, nem, nem mintha nála tuti módszer lenne, mert nincs, erre a szarra végképp nincs, de épp csak egy másik ember, aki kiváncsi, akihez szólhatok és nem azt kapom válasznak, hogy bocs, most én is haldoklok. Nem érezteti - végül is ez épp csak egy pszichiátriai gondozó - nem érezteti, hogy zavarok, ahogy folyamatosan azt érzem, hogy oké, nem zavarlak többé, soha többé, és igyekszek valóban kiszállni a másik életéből.
MERT NINCSEN HELYEM. SENKI ÉLETÉBEN. Csúszkálok a teljes elhagyatottság és a létezéshez szükséges függőség között, és ebből a függőség az amit kerülni akarok. Írok, nincs válasz, napok múltan sincs válasz, letiltok, bárkit.
Meg kell tanulnom EGYSZÁLMAGAMBAN LÉTEZNI, miközben körülöttem mindenki a halál szélén, vagy fizikailag vagy lelkileg és én, mint önző faszkalap, kilépek az életükből. Remélem egyszer megértik, remélem, egyszer felfogják, mit miért lépek meg, csak remélni tudom, hogy (aki ismer, aki tud a borderről és egyéb pszichés gondjaimról, aztán persze, olyan akivel a kórházban egy szobában éltünk hetekig) csak remélni tudom, hogy egyszer felfogják, mit miért tettem.
Mert MINDENKI EGYEDÜL VAN. EGYEDÜL, AUTONÓM SZENVED, EGYEDÜL, AUTONÓM KÜZDI A SZARKUPACOS VILÁGOT - legvégső esetben is marad a lelkisegély vonal végén, valaki, valaki idegen akinél TISZTA LAPOKKAL indulsz.
Már a facebook csoportot is ott hagytam. Mindenki depressziós, ANYA-BAJOS, vagy TÁMOGATÓ anyaként keres ott segítséget. Én csak el akarom felejteni, elfelejteni az anyámat, az embereket, talán magamat is, elfelejteni a fájdalmat és továbbra is csak nevetgélni terápián, mert a világ túl nagy szarkupac, hogy VALÓBAN ÉREZD, ÉS TALÁN ETTŐL VAGYUNK AZOK, AKIK, TÚL SOKAT ÉRZÜNK....VAGYIS, én már lehet, hogy zuhanni kezdtem a sötét űrben, érzéstelen, csillagok nélkül, jobb így, máskülönben veszélyes lenne élni.
