Mindent azért tettem, hogy örülj, hogy elfogadj, hogy jó legyek neked! - szólok hozzá magamban újra és újra, miközben tudom, hogy amit ma teszek, azt igyekszem nem miatta tenni, levetkőzni a vele összemosódott lényem, hiszen az identitásom, belőlem kell fakadjon. Semmi köze hozzá. Ő csak azt akarta, hogy lányos legyek, legyek nőies, hordjak néha szoknyát és persze a hosszú haj az alap. Bármit, bárhogy is próbált belőlem kifacsarni, az nem én voltam, nem igazán én. Hordtam a sok pirosat, rózsaszínt, lilát, színes mindent, legyél szép meg boldogmosolyos, miközben minden áldott nap, amikor csak tudott alázott. Megszégyenítette a testem a próbafülkében, megszégyenített a hajam miatt ...  nem tehetek róla, hogy zsírosodik, főleg kamaszként nem tehettem, de ma se tehetek róla. Ez nem valami olyan...de, neki az. Szopott. Szopott a fejed. Nőiesség, önelfogadás, (ön) szeretet no way, mellette szégyenben nőtt fel az ember lánya, mindennapos szégyenben.

Későn jött a menstruáció, későn érő lévén, 16 évesen. A test fejlődik, de aki benne marad, belül a szégyen miatt folyamatosan bújdosó kislány. A próbafülkében bújdosó, a neonfények, a pánikrohamok között és azzal a mély vággyal, hogy az legyek, olyan legyek, akit ő akart, amilyet ő akart, amilyenné mindent megtett, hogy formáljon. A lelkem viszont másfelé húzott, idővel már mást akart de hamar nem volt már azzal tisztában, hogy ki ő, mit akar és milyen legyen, hiszen pánikokba és aztán bántalmazásokba fulladt minden önérvényesítő próbálkozás.  Az ő fodrásza, az ő illata a parfümben, az ő ruhái, az ő, az ő, az ő, az ő mindene. 

Az identitás pedig hamar darabjaira hullott. Belémköltözött és már nem is volt bátorságom, hogy más legyek. Más, szégyentelenül vad és önazonos. Szégyentelenül megszakítva a jókislány formát, szégyentelenül kitörni a kurva börtönéből. Nem sikerült. Egyik erőszakos, agresszív kísérletem a másik után, sírás, üvöltés, de nem ment. A szégyen a pórusaimba itta magát.

Koszos vagy, büdös vagy, halszagú vagy. Megbetegedtél? Ott voltam kamaszként és nemhogy nem fordultam hozzá, messzire elkerültem. Nehogy kezdődjön újra a véres lepedővel bújkálás és a halszagúság ismét. Minden hónapban ismételtem a kettőnk között lezajló minden úton-módon megszégyenítő szertartást.

Aztán meg unokát akart meg pattogni a szexen, a szüzességen, így és úgy, mert jajj, tedd már meg. Belehajtott noname, futó, tapizó és erőszakos pasik karmaiba és én ismét csak rá gondoltam :

Teherbe kéne esni. Legyen boldog a kurva unokával.- Még jó, hogy akkoriban volt egy olyan nő az életemben - közeli -  helyette normális női alak, aki helyretette a kis elvadult, hülye agyamat. Nem az anyádnak szülsz, hanem magadnak! - mondta de én tudtam, ha történik is bármi, majd ő közbelép...nem történt. Ide-oda noname pasik mellé csapódtam, aztán se történt semmi. Az erőszak, asszem, anyámtól érkezett a legtöbb. Mindig a pasikat védte, mert ő pasi, így normális, dugja csak le a torkodon a nyelvét, benne legalább van vágy ( ami bennem sose volt ) - végül is, nincs határ, nincs gyengédség, tök normális vágy - - persze az anyám se egy gyengéd alkat, az ő anyja se volt az - sose állt mellém, sose viselkedett velem anyaként, mint a lányával. A szégyen szégyen hátán.

Aztán meg menekülés jobbra-balra előle meg az egyetlen kicsit hosszabban kitartó pasi elől, menekülés, menekülés a balatonpartig egy akkori barátnő szobájának a sarkába. Könyörgöm! Ne gyere utánam! - kérleltem és csak éjfélre kerültem elő aztán a szakítás is az abnormális szint. Anyám sírt-rítt, én pedig megkönnyebbültem: Istenazégbe, vége! Óriási, mikor a család összes létező nő tagja a szexuális életeden pattog.

Egyszer rákérdezett : Leszbikus vagy? - kiröhögtem. És ha az vagyok? Hm, sok-sok év eltelt azóta és nincs szexuális identitásom. Egy részem kipróbálná nővel, de esélyes lenne, hogy az anyámtól hiányzó finom érintéseket és a gyengédséget keresném. Mivelhogy a pasikban nincs, semmi sincs, amit én éltem, az nem az, amit az ember élni akar. Persze senki nem mondta, hogy megerőszakoltak, szó szerint úgy nem, mégis minden erőszak volt körülöttem.

Erőszak az anyámtól, erőszak a pasiktól, úgyhogy ma már nem, nem kérek egyikükből se.

A pszichológus - 4 év telt már - 4 év már elég stabil és közeli, biztos - hogy az ember a szexualitásról is beszéljen, főleg olvasási élmények alapján. Minden ott kezdődik, hogy magával hogyan van, hogy önmagát megérinti e ..hogy a testápoló ... hogy el tud e menni uszodába vagy ki tud e menni a strandra - nem, nem és nem. A maszturbálás. Minden önmagával kezdődik. Nem, nem és nem. A bőrgyógyász a láb, lábujj, az alsó részeket is meg akarja vizsgálni. NEM! - ordítottam belül. Jajj, ne! - mondtam ki félénken. Felül pedig, becsuktam a szemem és az agyam blank lett, fehér, üres és távoli. Csak a testem volt ott, egyáltalán nem tudatosan. Éreztem a kis eszközt, más nem. Kioffolt az agyam. Szerettem volna nem ott lenni és ilyenkor jön a disszociáció. Nem vagy ott.

Benti terápián a záró rajzteszt visszajelzése : testkép- zavar. Csoda? A folyamatos szégyenkezés után? Minden miatt is szégyen : nyáron, csak késő este sötétben menj le futni, a hosszú haj, ami szopott, a test, ami kövér - persze vegyek példát róla, hogy napi 1 almát  eszik a sok víz mellett - és a pszichológusom örökkedvence : csak attól fogysz, amit nem eszel meg - nagyon - nagyon beteg légkör volt, egy kamaszlánynak meg főleg beteg, velejéig beteg - idővel közölte, mikor naná ruházkodni mentünk, hogy úgy megyünk, mint a cigányok - mivel vontatottan kullogtam utána némán, csendben, hogy ismét jönnek a neonfények, a próbafülke, a megjegyzések, a pánik.

Nos, így cseperedtem fel és nem, azóta se érzem magam nőnek. Amit pedig a társadalmi norma elvár: nem, nem lesz gyerekem, nem mert nem lehetne, feltételezem fizikailag lehetne, ha lenne hozzá minden más összetevő...legfőképp nem egy romokban lévő élet az, amire az ember lánya gyereket szül.

Neki is kár volt megszülnie engem, hisz romokra épült az élet és a romokból sose lesz ház, még kibaszott falak se. Még akkor időben megszűntem nőnek lenni. Hátam mögött a kinyílt rózsaszín tulipán, de nem érzem sajátomnak.

Más lettem, addig vágattam rövidre a hajamat, hogy ne tudja többé leutánozni. Hiszen a nőiség, nem a hosszú hajról szól...és vajon ha szopott, miért nem lehetett egy rövidebb..esélyem se volt, mert az volt, amit ő akart, az ő fodrászánál...a fogam és a fogkő, mennyire szégyellte ... hiszen a fogkő ... szóval a minden anyámfaszát is szégyellni kell.

Aztán mikor már egyedül mentem - végig pszichológusi támogatással - hogy merjek arrébb lépni és válasszak én fogorvost, nem ott kezdődött a szorongás, hogy rettegtem. Hazaérve, tutira nem a fájdalom és a trauma miatt sírtam. Azért sírtam, mert szégyelltem, hogy sírok, a fogkő pedig, szégyelltem a létezésemet is, az érzéseimet is, mindig is szégyelltem azt, akivé váltam. Azt, akivé ő tett.

Életem lépése volt a vörös melír, aztán a lilásabb, aztán meg egyszer a rózsaszínesebb, próbálgattam, próbálgattam önmagam...

de még mindig nincs identitásom. Nem állítom, hogy nő vagyok, akkor se, ha a testem azt mutatja, nem ismerem a vonzódásaimat és azt se, hogy mitől lehetnék más, több, hm, egészen más, mint amit ő mindig is akart.

Nem az lettem és ma már igazán nem sajnálom, de Szégyen azóta is kíséri az utamat. Kíséri a nőiségemet, kíséri a hiányos leginkább szégyenteli tudásomat a testről és arról, mit tegyek és hogyan, hogy a testnek jó legyen, hogy mitől jobb és viselhetőbb a menstruáció, anélkül, hogy az ember rendszeresen úgy pusztuljon mint ő...

A Szégyen, mely mindenben ott él, a születésemben, az ő korai első nőgyógyászati élményében, a szerelem nélküli istentudjahonnani házasságukban, a végtelenségig hajtott és erőszakolt szexuális jellegű megéléseimben, a határtalanságában, a testemben, amit összevissza alázott, csipkedett, rángatott, sminkelgetett, festegetett, aztán durván törölt le mindent; nem voltam más, mint egy baba, egy próbababa, akivel bármit megtehetett, csak épp nő nem lettem.

A bennem élő kislány pedig ordítja : AZ ÉN TESTEM .. AZ ÉN TESTEM!!!! Igen, igyekeztem megvédeni és sokszor kellett, hiszen senki se védett meg ha bekattant. Egy ponton túl, egy ponton túl kimutattam a fogam fehérjét és az agresszió fellobbant köztünk. Azóta is tudja már, hogy soha, soha többé nem érhet hozzám.

Mindent azért tettem, hogy örülj! Soha nem jött össze, de .. tudod, mit? Kibaszottul nem sajnálom.