Te tettél azzá, aki mára lettem.

Hogy ki voltam anno? Belőled születtem.

Formáltál és magadhoz kötöttél,

nem lehettem más, mindent azért tettem, örüljél.

Sose volt elég, sose voltam elég csajos,

a kis ismerős középiskolás csajokért szíved rajongott.

Fájó volt továbbállni, hiába igyekeztem;

a rózsaszín, a piros, a boldogmosolyos, kívül ez látszott.

S hogy milyen volt belül az életünk?

Rothadó és mocskos.

Azzá tettél, akivé akartál,

belém költöztél, majd évekre elvesztettem magam,

a bántalmazás erősen tartott

és bár kötélen lógott, erős próbált lenni akaratom.

Fáj, tudod, más szerettem volna lenni,

a valós énem egyre inkább kifejezni.

Ma se tudom, van e valós énem,

de valami mocorog és a régit

darabokra vágná késem.

Ahogy a rózsaszín, a piros, a lila: színek,

lelkem viszont oly rég feketén issza magába a rímet.

Idővel rombolni vágytam, kívül mindent darabokra vágni,

bennem sikított hamis lényem de önmagam 

önmagamból nem tudtam kikiáltani.

Más lennék, más lány, jó helyett vad és szabad,

kéne a pia, a buli, a társaság,

csak egy kis züllés, éjjelig kimaradás,

nincs több ellenőrzés vagy csak meg nem válaszolt hívások,

bódulattal kevert kába sírások, nevetések

és reggel valahol máshol kelni,

téged és az iskolát messze kerülni.

Ahogy néha megtörtént, szélben, esőben futni

és az elemekkel együtt a fűbe zuhanni,

kimerülten az eget és a csillagokat nézni,

egyedül, távol tőled, senkitől se félni.

Más lány szerettem volna lenni:

VAD, ÖNAZONOS, KIBEN MÁR NINCSEN SZÉGYEN.

.....

NEM EZ LETT, BENNED TÚL SOKÁIG ÉLTEM-

Az illatod, a parfüm, ijesztő, ugyanaz

és hiába alakultam, lemásoltad hajamat.

Máig is ijesztő így élni,

megtanultam az életem, önmagam elrejteni,

és a valóságban sokszor vadabb, romboló énemtől félni.