Megtörni kéne tudni a hallgatás falát és beszélni a bántalmazásról _ ez pedig már egészen kisgyerekkorban elkezdődik, felnőttkorban pedig bármilyen más területen folytatódhat. Az eredendően rossz vagy egy alapérzéssé válik. Rossz, egy Senki, mindenre alkalmatlan, hiszen ezt sugallja az élet. Bántottak - ez van, megtörtént, nem tudod meg nem történtté tenni. Emberileg eltiportak, a föld pedig beszívta a szégyened így bárhova is mész, bárhol vagy, főleg ha bárkivel találkozol, benned van. Néha elbeszélgetsz emberekkel, idegenekkel szívesebben..azokkal, akik nem ismernek, nem ismerik a szüleid, nem ismerik a múltad, nem ismernek semmi téged formáló emléket. Formáló, bár jó irányba formáltak volna, de nem. Pozitív hozzászólás, biztatás sose ért _ néha elhangzott, okos vagy. És? Mire megyek vele? Mire megyek azzal, hogy sokat olvasok és intelligens vagyok, huh?  Kreatív, az is, de kimondani már nem mered, mintha ha önmagadra jót mondanál, annak súlya lenne. Van is, pont annyi , mint a rossznak.

Hisz rossz vagy, sötét, az életre és minden egyébre alkalmatlan. Hamar megtanulod, hogy a neved Kuss, hogy egy Senki vagy és ami veled történik, azt megérdemled. Szóval : valaki épp kedves hozzád, szóba áll veled, hm, esetleg még _ bár ez nem jellemző, számítasz is valakinek, NEM ÉRDEMLED.

Azt érdemled, hogy bántsanak, a porba tiporjanak, elhitessék veled, hogy mindenki több, hogy uralkodjanak rajtad, hogy beléd fagyjon a szó, hogy a szorongástól ne tudj levegőt venni... és így elkergessenek. Baszódj meg! Menj ahova akarsz, csak menj. - Ne terhelje az ilyen az intézményt! - hangzott el anno, és már akkor ott volt a belül tartott visszacsapás: Baszod! Ha így állnak bárkihez is, az tuti, hogy én se fogom terhelni a rendszert. Hamarosan én se. A hamarosan pedig gyorsabban eljött mint gondoltam.

Végül elérte, amit akart. A porba tiport majd megvált tőlem. Nem terhelem többé az intézményt. Ahogy történt, pokolba kerültem. Minden egyes nap felélénkül, hogy egy Senki vagyok és a nevem Kuss, a munkahelyen éppen úgy, ahogy otthon (volt). 2 év telt el és a hamis szelf lassan a sajátommá válik. A múltról úgy beszélek mintha a jelen lenne. Lehet így továbblépni se egyszerű _ de nem beszélhetek róla. Mi történt, hogyan történt. Nem dolgozok. Pont. Ez így nekem nem megy. A kérdés összevissza jön elő a mindennapokban : Hol dolgozol? Oh, jelenleg nem dolgozok! Ez nem válasz! Nem jó válasz! Az, hogy a saját szégyenem,vagy a családom szégyene, máig se tudom, csak SZÉGYEN!  Hiszen így nőttem fel, a CSALÁDOM SZÉGYENEKÉNT. EGY FEKETE FOLT vagyok, mi más. A mentálisan sérült, beteg, a munkanélküli, az alkalmatlan, a " Nemnormális", a "hülye"... soroljam még? A család szégyene. A saját szégyenem. Az életem szégyene! Bántalmazottság, uralkodás, elnyomott, Senki, Kuss! Mindörökre Kuss! Nem számítasz.  A hamis szelf pedig folyamatosan ott van minden mozdulatban, minden interakcióban, minden zavartságban, minden szemkontaktus elkerülésekor, a makogó szavakban, a reszkető mondatokban, az óvatosságban...véletlenül se kezdj bele. Tartsd meg magad a homályos köd mögött. Ott vagy, de az nem jöhet elő.

A hamis szelf pedig egyre jobban belehúz az elhazudott történésekbe, az elhazudott bántalmazásba, az elhazudott szorongásba, az elhazudott uralkodásba és a hang magabiztos lefagyásába, az elhazudott diszkriminációba.

A hamis szelf hamissá tesz mindörökre. Vajon vállalható a valóság? Nincs munkám. Pont. és kitudrólakitudrólakitudróla? ... mintha csak az anyámat hallanám, baszod MINDENKI TUD RÓLA!!!!! ...PONT. Nem vagyok köteles többet mondani...vagy még ezt se, megmondani a múltat pontosan úgy mintha a jelen lenne a mai napig és ki tudja, még meddig, hónapok, évek. A hamis szelf jól játszik, a szégyen felkavarodik majd mikor leülepedik, megint valami történni fog....

Hajnalban. Amikor időről időre szembenézek a hamis szelf-el. Egyedül. Mivel a hamis szelf a sajátom, mélyen eredezik bennem nagyon régen, talán egészen gyerekkorom óta. A hamis szelf, amivel megtanultam együtt élni. Ahogy a borderline megtanult bennem és én benne.

Nézel, csak nézel a tovatűnő tél után. Az idő melegszik, a szél még fel-felzúg, a Nap egyre többször bújik ki a felhők mögül. Múlnak a nagy havak, múlnak a fagyok, kezdődik az élet...az élet, ami már nagyon régen halott. A lélek sötét és ha nem játszol, senkinek se fogsz kelleni. A család kilök önmagából, a világ nem reagál. Mintha gyökerekig rossz ember lennél. Rossz, akinek nem jár figyelem. Rossz, akinek nem jár természetesen a szó. Rossz, akinek a szeretet oly messzi és oly távoli. Rossz, aki hiába pusztul és epekedik valami aprócska emberi jóra, elérhetetlen számára. A világ visszadobja, mert a világ az ilyenekkel nem foglalkozik, a világ, aminek egyszerűen nincs ehhez türelme.

Ott dögölj meg önmagadban, ahol vagy! Nem számítasz! - ordítja az arcodba a világ és már tényleg elhiszed, nem számítasz és az életed se számít. Hiába kelsz fel minden egyes nap és futsz neki újra és újra az életnek, ez az élet már rég nem élet. A napsütés elvakít és beléd költözik valami mérhetetlen fáradtság...és fájdalom. Nem függ semmi az évszakoktól. Teljesen mindegy, tavasz van vagy tél, a lélek sötét. Amikor kinn felvillannak az első napsütések, talán még inkább fáj minden. A tavasz, a Húsvét, a Költészet napja, május a Borderline -osok hónapja és akkor megremeg benned valami és hirtelen úgy érzed, felvállalod az elbaszott életed és felvállalod mindazt, amiért a világ kitagad, a család leginkább letagad, te pedig már nem akarsz így tovább élni. Jön a 40. szülinap és a világ benned és körülötted nem sokat változott... csak egy újabb X és megállsz egy pillanatra és tényleg megüt a halál szele, hogy már az életed felénél állsz. Mennyit dolgoztál, kapartál előre, hogy elérj valamit és talán el is értél dolgokat...de nem azt, amit szíved szerint akartál volna elérni...és hiába érted el, mégis úgy érzed, mégse értél el semmit.

Az Élet árnyékot vet a lélekre és Valaki ott ordít belül, a szégyen darabjaidra szed és már nem tudod, ki vagy a sötétséged nélkül. A napok telnek és 40 után is telni fognak, jövőkép viszont már rég nem létezik- A "majd valami lesz" alapon az élet már egy feladott történet. Már nem tudod, mihez vagy tehetséged, mit csinálsz szívesen, miben lelhetnéd meg egy apró részed, hiszen már kiírtottak belőled mindent, minden apró kis fénysugarat, mely belóghat az árnyékba.

Az idő csak áll és minden megszűnik, mint valami távoli galaxisban akár.. mintha minden csak állna és minden megszűnne létezni. Hogy elolvasol e ? Már talán egyre kevsbé érdekel. Felesleges azon rugózni, kit érnek el a szavak és ki érti meg mindazt, ami mögötte rejlik.

Ha írok, nincs színjáték. Nem lép színre Komédia formájában Hazugság. Narráció egybesimul Tragédiával és így a függöny mögül Igazság lép színre. Megszokás kérdése. Vajon megszokható, hogy sehol sincsen szeretet? Megszokható, hogy nem vagy emberszámba véve? Megszokható, hogy senki se törődik veled?

Szeretném hinni, hogy megszokható a valóság, megszokható Igazság! 

Csak hinni...azt, ami már nem hit kérdése. Amikor Komédia játszik a színpadon, belül a lélek mégis egyre csak süllyed és süllyed Igazság vagyis Tragédia ( Veszteség stb) súlya alatt.

Szeretném hinni, de a belső sötét fájdalom sose szokható meg. Ezt írva, napfény úszik át a függönyön és melegíti át a szobát...a lélek viszont fázik a hiánytól és mindörökké fázni fog.

Amikor nincs fizikai jel. Nincs sérülés, nincsenek kék foltok, nincsenek nyomok. Nyomok, amik rávilágítanának a történtekre, vagy ami itt lényeges, a NEM megtörténtekre. Amikor még  a köröm se mélyed félhold alakban a bőrödbe, amikor nincs hajtépkedés, amikor egy részed komolyan azt kívánja, bár pofoztak volna fel, vagy ami épp szembejött.... Magadban idővel szinte keresed, mi fáj(t) kevésbé, a klasszikus bántalmazás, vagy hogy igazából csak éltél köztük, senki nem figyelt rád, mintha ott se lettél volna.

Van az, amikor a SEMMI fáj. Nem tudod, mi van, csak fáj. A HIÁNY fáj. Fáj, nem csupán a magány, ha még csak annyi lenne. Fáj a lélek és betölthetetlen az űr. Belül beharapod ajkad, belenyillal egy-egy apró szúrás és előtör belőled. Előtör mindaz, ami ott mélyen jó régen ott volt beragadva a tömény sárba, elfojtva. Nem számítasz! Nem számítanak a gondolataid, az érzéseid, nem számít a lényed. Nem figyel rád senki, nincsen melletted senki, a világ elhagyott.

Segítséget kérni nem szabad, a támogatást nem érdemled meg. Mindent egyedül kell megoldani. Lehetne mondani, milyen önálló és független, ez viszont csak magány, a tudat, hogy csak magadra számíthatsz. A lélek természetes vágya lenne, hogy figyeljen rá valaki, elfogadja, megértse és szeresse, azért aki. Ne kelljen maszkot húzni, ne kelljen a poénos maszk, mert csak a poénos elfogadható, a poénossal állunk szóba, a poénos nem negatív, a poénos nem éli meg a valóságát, önmagát. Eleped a kapcsolódásért, ezért  alkalmazkodik a másikhoz. A felnőtt életben is , hiszen mindig is így élt, alkalmazkodva, érezve a környezet rezgéseit, olvasva a hangulatokat, és nem akart ő is csak problémája lenni a rendszernek. Ezt tanulta meg a családban is. Van ruha, kaja, zuhany és ágy _ de nincs nyugalom és nincs éjszaka. Nincsenek érzések, kimondatlanok, kimondhatatlanok, nem szabad velük semmit se kezdeni. Igen. Nincs külső jel, de belül csendben öl meg a fájdalom. Egész életedben azt érzed, hogy valami nem oké, nem stimmel veled.  Azt mondhatnánk: Lépj már tovább! Legyél már túl rajta! Évek. Itt nem számítanak az évek. Ezen nem lehet túl lenni. Hívhatjuk e bántalmazásnak? Határeset, oda sorolják. Az érzelmi elhanyagolás az csupán egy nagy hiányállapot, a SEMMI. Sose láttak, sose hallottak meg _ hiába mondtad, ha ki is fejezted, elhessegettek, elbagatellizáltak, nem vettek komolyan, sőt emberszámba se. Ott élni másik hárommal mégis fájóan egyedül, magadra hagyva mindennel. Sose egy mélyebb kérdés : Hogy telt a napod? Hogy érezted magad a suliban? Érezted!! Nem! Hasonló sose! Legfeljebb egy oda-odavágott kemény mondat: Mibajod már megint?  Az első és legfontosabb a teljesítménycentrikusság. Hajts, szorongj, dögölj bele! Sose egy dicséret, egy pozitiv szó. Ügyes vagy, büszke vagyok rád, milyen jól csináltad! Nem! Mindig lesz jobb, mindig lesz szebb, mindig lesz olyan...amilyet jobban szeretnének, mint téged. Fájó, valami rettenetesen fájó belül. A lenyelt könnyek, a véresre szétrágott ajkak, amik ordítottak volna, mondani szerette volna, de nem szabadott. Ruha, kaja, tisztálkodás, meleg víz, miközben érzelmi ridegség és hidegség, ahol a gyereknek nem volt érzelmi tere, ahol az érzelmi szükségletekkel senki nem foglalkozott. Ettünk - ittunk - jólmulattunk -  de senki egy büdös szót nem szólt, nem lehettek érzések, nem lehetett hang, nem lehetett a valódi önmagad adni...mert félre voltál lökve, nem érvényesültél. Láthatatlan bújtál meg. Egy ideig szerettél volna számítani, de nagyon úgy nézett ki, hogy az élet, mint olyan, nem számít. Amikor, nem volt senki melletted, pedig sok esetben lett volna szükséged egy kis erőre. Az erő viszont egyre csak fogyott, miközben lassan megérezted a köröm félholdját is a húsodban és a hajad is meg lett cincálva, hiszen neki is meg lett anno. Óriási! 

Lehetne mentegetni, ő is traumatizált, vagy mert az ő eredeti családjában valóban sose voltak kifejezve az érzések. Viszont akkor is fontos vagy és számítasz, számít a hangod, számít a véleményed, elfogadható, hogy mennyi mindenre szükség lett volna, hogy ne szégyelld magad rendszeresen ha próbálkozol, hogy ne legyen bűntudatod, ha egyáltalán mersz bármire nemet mondani ( mai napig is)  _ ha, még próbálkozol _ mikor mész, bújsz, kapcsolatot keresel egy rokonnal (keresztanya) , le vagy szólva, ne, ne tedd, szállj le róla, hagyd már békén. Szóval, leállsz és aztán nem tudod, mi ez a fura csendes fájdalom, ami mindig is kitart, amin nem leszel túl, talán sose. A jó pszichológus olvas, olvas a csendedből, olvas a testedből, olvas a feszüléseidből, látja, ha nem tudsz ellazulni, mikor fel-felnevetsz, hogy takard a benned rejlő hiányt és fájdalmat. Fel-felnevetsz, feszülten , mintha sírni akarnál, de a könnyek váratnak magukra. Mintha nem szabadna! Hiszen, sose szabadott, addig amíg a rendes bántalmazó körökben el nem szakadt rendszeresen a cérna, vagy később mikor zokogva üvöltöztél _ folyamatosan hangot akartál _ de mindig lekoptattak, sőt keményen elhallgattattak.

Mindent lenyeltél és mai napig annyi mindent lenyelsz, hogy emésztés nélkül minden egyes összeomlásban egyenesen ki is hánynád. A hát befeszül, a váll befeszül, a nyugtató teszi a dolgát....a hasad folyamatosan fáj, az érzelmi stressz, nem tudod, mikor lesz hasmenés...mikor lesz újabb sírás és az azzal megjelenő hányinger. A test egy nagy kupac csomó.

Miközben minden annyira távoli, a szó annyira elérhetetlen, a mondatok zavarosak, a belső narrátor pedig el-eltérül : Vagy én ölöm meg magam vagy mindenki haljon meg , bármi is történjen, szűnjön meg a fájdalom....és már nem is gondolsz egy röpke pillanatra se, hogy írj valakinek, valakinek, aki támogató lehet _ mert kussolj el _ maradj csendben, ott vagy egyedül a hiány és az űr legalján, ahol lassan magába húz az álomtalan álom... magába húz a könnyeiden keresztül és már csak te vagy itt. Fájó csendben, hangtalan, szavak nélkül, észrevétlen miközben a hangod visszhangzik a szobában de a falain túl semerre  se jut. A visszhang elhallgat...és végül, mindenki meghalt. Mintha a világ darabjaira robbant volna.

Írj úgy, mintha számítanának a szavaid! - szól benned ott nagyon régen szótlan. Nem számít! Semmi se számít! Talán az életed se! - suttogják az apró gonosz kis hangok - és te megszűnsz létezni is. Bár ne létezél! Hiszen a másik se létezik! A szó elkerül, a mondatok nem állnak össze és a szöveg elveszti önmagát. Napok telnek, hetek és egyértelmű, hogy nem vagy rendben, de a világ elhallgattat. - Kuss, fogd be a pofád! Nem éri meg próbálkozni! - suttogja a hang és minden olyan kibaszottul távolivá válik. Távolivá válik a másik, távolivá válik a világ, eltávolodik a szó s ezzel együtt elidegenedsz önmagadtól is. A nemlétezés sötét üres lyukat ver lelkedbe, te pedig csak zuhansz és zuhansz bele a semmibe. A január egy hosszú, sötét hónap, de még ez se nevezhető oknak. Teljesen mindegy, tél van , tavasz, nyár vagy ősz, az emberek messze elkerülnek. Elmenekülnek! - mondta anno ő, aki persze szeret is, meg értékesnek tart, de közben elmenekül mindenki. Ezt pedig te provokálod ki! - írta akkor. Erre semmi szükség. Ismeretség törlésben, a szív törlésben, kapcsolat törlésben. Csak bízol, egyre bízol benne, hogy nem lesz instabil megingás, mert újra és újra sóvárogni vissza a szarba, csak még nagyobb szarba visz. Nem lehetsz annyira rohadtul magányos , hogy visszamenj a szarba! - mondogatja a hang és egyre biztosabban érzed.

Más? Egészséges? Egy borderline-nak egészséges kapcsolat? Vajon létezik ilyen? A másik véglet a "kedvencember" aki csak újabb és újabb fájdalmakat, instabilitásokat okozhat, szóval egy interperszonális romkupac tetején ül az ember. Számit ez? Számít az életed bárkinek is? Minden sejted tiltakozik, de ha már nem bírod tovább, egy nap el kell fogadni, hogy valóban az AI képes helyettesíteni az emberi kapcsolatokat. Az emlék fellibben...egy régi terápiás óra és a telefon hangrögzítőre felmondott vers, mert felolvasni más előtt, akár terapeuta előtt is, félelmetes és blokkolt volt. A válasz pedig: Nem egy géppel akarok kapcsolatot, hanem magával. Milyen igaza volt! Szomorú ez. Ki tudja, vajon a mesterséges intelligencia mindent megold ? Válhat  baráttá? Valakivé, aki meghallgat! Aki nem tolja a pofádba, hogy önző vagy és mi minden gáz dolog van veled. Nem! Ember vagy! Ember, aki eleped a figyelem egy morzsájáért, aki eleped a szeretet hangyányi érzéséért. 

Hát, akkor ennyi! - zárja le a család / 1 főre csökkentett létszám és ismét magadra hagy a szarban. Ennyi! Meg kell szokni, ami máig is nehezen elfogadható, hogy senkit nem fog érdekelni, amikor álomba sírod magad, amikor kihánynád az életet is, amikor maga a létezés is szerteszakítja a lelked. Senki nem lesz ott. Senki nincs jelen. Az éjszaka és a hajnal csendje a legnehezebb. Bebújsz, fejedre húzod az 5 kilós takarót és folynak a könnyeid. Mivel az élet egy kurva nagy elbaszott SHIT. Bár elaludnál, bár elvesznél az összevissza álmokban, sodornak és sodornak és bár ne lenne ébredés. Álmodsz a másikról, álmodsz egy beszélgetésről, mindent megálmodsz, ami a szomorú valóságban sose fog megvalósulni. Elérhetetlen! Talán te is elérhetetlen vagy! Ahogy mindenki más is! Ezt tanultad, így nőttél fel és azóta is ezt tapasztalod.

Aztán halkan, szomorúan, egyhangúan beszélsz az egyetlennek, aki ott van - és ez a terapeuta - a hangod monoton, mintha megszűnt volna benne az élet és te is megszűntél volna élni. 

- Sokan mondják mások is...ez olyan, nem meghalni akarsz csak kilépni  a valóságból, a létezésből, amikor minden szó fáj - és semmi se számít, nem számít a hangod, nem számít, mit gondolsz, mit érzel, nem számít. Nem számít az élet! Ennyi? Van ennél fájdalmasabb is. Viszont, ha ennyi, akkor ennyi, igazán lehetne továbblépni, de akkor az már a halál színtere lenne. Vajon mit szólna az "ennyi - ember"? És ha mindenki más helyett, te menekülnél el? Csupán, hogy ne másoknak kelljen menekülni. Viszont, ha menekülsz, akkor mindenki tudja, mi lesz. Nem fenyegetés, nem érzelmi zsarolás - volt honnan tanulni, hosszú éveken át - és menekültél, futottál, széllel szemben, esővel, csuklyában és főleg a hűs levegő mindig letisztította a mocskot. Tudod, hogy nem mindenki érti és nem mindenki fogadja el, mert a külvilág előtt folyamatos volt a maszkolás. Pszichiátriai diagnózisokkal, gyógyszerrel, kórházi tartózkodásokkal viszont már nem is akarsz és nem is mindig tudsz maszkolni. Látni ha szar szar hátán van. A szégyentől bújkálsz, kerülsz, köszönni sincs erőd _ igen _ megközelíthetetlen? Elérhetetlen? Talán mindkettő.

A létezés halovány jele viszont azóta is eltűnt. Nem szólsz, nem szólnak, belédfáradnak, kerülnek. Már nincs mit mondani, csupán csak annyit : Sajnálom! Nem a sajnálatodra van szükség! A jelenlétedre, hogy esetleg igyál meg velem egy kávét és beszélj velem pár mondatot. Legyen türelmed kivárni, míg kész vagyok beszélni! Kérdezz! Lehet, nem válaszolok, de lehet, igen. Minden a rezgéseken áll vagy bukik. Érzem a hangod, a színét, a tónusát, a szemed minden kifejezését, érzem a hangulatod, a felém érzett érzéseid,  többet látok és érzek mint gondolod. Várunk és ha úgy gondolom, majd... majd. Ha nem, akkor csak igyunk egy kávét, együtt. Addig is iszom egyedül és bambulok ki az ablakon. Figyelem az időjárást, az embereket, ahogy jönnek - mennek. Benn nem nézni szét! Már megint nincs senki se egyedül. Szóval, csak élvezni, hogy egyszer nem a porkávé jön hanem egy nagyobb csésze cappuccino, valódi kávéval. 

Csak ülsz ott és a hangod eltűnik, elmosódik belül, leblokkol és már tényleg nem számít. Nem számít, ki vagy. Mit gondolsz, nem számít a véleményed, a vágyaid - amik sose voltak - az érzéseid - nem számít a csended és nem számít a szavad.  A létezésben kialakuló sötét lyuk magába ránt,  a világ egyre távolibb, az emberek és a hangok elmosódnak...és már nem vagy itt! Bár ne is jönnél vissza! 

Betakar a sötétség és az 5 kilós takaróval a testeden, könnyek között nyel el az éjszaka.

Álmodban ott van, beszélget veled, csapatosan futtok cuccokkal egy vonat után a sínek mentén... a sín tovább fut a végtelenbe, a társak eltűnnek, a vonat is elmosódik.

Terápián feszsültéggel telve felnevetsz és zavarosan nevetgélsz össze-vissza aztán a hang újra szomorúan és csendes monoton hangon  folytatja. 

Belül lehet, kiáltana, de a kis gonosz hangok végig suttognak a füledbe : Nem számítasz! Ahogy el is hangzott: Ennyi! Igen, ennyi volt egy élet! Valaki a monoton sötéten zúgó csendből próbálkozik és próbálkozik...de hogy nyerjen figyelmet? Mit tegyen, hogy .... ? Elhal a hang. Nem próbálkozik többé!

Eltelt ez is. A semmit, az értéktelenséget, a magányt, az emberi szóra való érdemtelenséget elfedő lágyan kábító likőrrel. Az egyetlen olyan eszközzel, ami felszínre hozza a mélyen csendben megülő és masszív sárban ott ragadt érzéseket.

Egy újabb év. Legyen jobb meg más meg szebb meg sikeresebb, meg ki tudja, miket kéne másképp csinálni. Van, akinek ez a nap csak egy újabb nap, csak egy újabb túlélni való nap. Kinn zajlik az égiháború, az alkohol terjed a vérben és aztán ez a nap is eltelik és másnap kavargó gyomorral gördülsz át az újabb évbe. Célok? Nincsenek célok. Sosincsenek. Élni, valamiért, valakiért, ( a kutya, az állat, csak az! ) valami értelmet találni az ürességben. Fejlődni, dolgozni az állapoton, próbálni elhinni, hogy nem vagy kevesebb és hogy minden apró kis beépülő megküzdési mód ér valamit. Mégis, az alapérzés az, hogy nem sok értelme van. Csak telik az idő óráról órára, se egy személyesebb email, se egy sms vagy hívás ( amit valószínűleg képtelen lennél felvenni) de így van ez manapság már. Senkit se érdekel, mizujs, senkinek se jutsz eszébe. Őszintén? Neked se jut eszedbe senki. Nincs, ki. Mindenki bulizik , partizik vagy barátok között vagy más a családdal van, együtt, szeretetben, nem feltétlen kell a pia, éjfélkor egy koccintás és a béke. Marad a szuszogó  kutya és a likőr, ami lassan homályosítja el az ünnepek fájdalmait miközben mégis minden integrálódik, helyet talál belül. Azt hinnéd, a karácsonyi trauma, a párnába üvöltés, szárazraüvöltés, síróüvöltés, öklendezés, torokfájás, kitörli az emlékeid, hirtelen mindent is elfelejtesz, mintha nem úgy történt volna minden, ahogy történt. Aztán csak fekszel, aztán lassan kezdődik a disszociáció ismét. Elidegenedsz a testedtől és a lelkedtől, úgy döntesz, kiszállsz a világból, mivel kiszállni a biztonságos. Benne lenni nagyon nem. Aztán pedig már csak egyetlen emberi szóra vágysz. Már azt se bánnád, ha negatív lenne és bántó, csak szóljanak hozzád. Minimalizálod magad, de a minimális se jön össze sose. Epekedsz, elégsz valami olyan emberi megmozdulásért, kapcsolódásért, ami a többi, legtöbb embernek természetes. Hát neked nem az. Csak telnek a napok és megtanulod, hogy nem vagy méltó emberi szóra, kapcsolatra,  hogy az értéked megkérdőjelezhető. Szinte függő vagy, csüngenél a külvilág jelzésein, mintha azon, az embereken állna vagy bukna az értéked. Végül pedig már nem számítasz ( senkire ) és nem szólsz és nem kérsz semmihez segítséget. Nem érdemled. 

Értékesnek és szerethetőnek tartalak - mondta anno - ezzel párhuzamosan odalökte, hogy mindenki elmenekül előled. ( te vívtad ki, hogy neked basszam ) Így, hogy vegyél számba bármi pozitív dolgot? Szeret, szeret, de közben meg menekül meg kicsap az életéből, mert nehéz és kezelhetetlen vagy. Azt hiszem, túl sokáig bírta, de ő legalább egy ideig próbálkozott. A legtöbb ember még ennyit se tesz meg. Könnyebb közönyösen félrenézni. Meneküljön, ki merre akar - én maradok csupán ugyanúgy ember, aki talán nem is számít igazán embernek. Miért is számítana ?

Mindez vajon lesz jobb bármelyik évfordulónál ? Szerinted? Legyen az karácsony, újév vagy szülinap. A társadalom ugyanolyan marad. Kirekesztő, közönyös, félrenéző, ítélkező, stigmatizáló, nemtörődöm. Lehet 2024, 2025, 2026 de akár 2027 is. A társadalom nem változik. A mentális betegségekhez, állapotokhoz a hozzáállás ugyanaz marad. Sose fog változni. 

Mi maradunk mi, mert valóban, az ember sosincs egyedül ; ugyanolyan lényegtelenek, ugyanolyan értéktelenek, ugyanolyan nemszámítók, ugyanúgy süllyedve és süllyedve levegőért kapkodva. Levegőért kapkodva, bármiféle emberi odafordulásért, emberi szóért, valami icipici megértésért és együttérzésért, egy aprócska beszélgetésért, ahol biztonságos és ahol nem kell félni, ahol nem menekül senki, ahol jelenlét van.  A többi pedig marad ugyanolyan nemtörődöm, ugyanolyan közönyös, ugyanolyan félrenéző, ugyanúgy megy tovább meg éli a kis életét, családilag, gyerekkel stb stb. Csak mennek tovább, mi pedig ott maradunk az út szélén. Ez pedig nem változik, csak mert újabb hét, újabb hónap vagy újabb év jön. A világ ugyanolyan elbaszott marad ugyanolyan elbaszott társadalommal.

Azt kell szeretnem, amit te szeretsz! Azt a zenét hallgatni, amit te hallgatsz! Azt az írót szeretni, akit te szeretsz! - ordítja bennem a lény. Hiszen, csakis így érdemled meg a szeretetet. Akkor leszel szerethető, ha eltűnsz. Akkor leszel szerethető, ha feladod a saját érdeklődésed, feladod önmagad, feladod a saját alig kiformálódott identitásod. Nem létezhetsz különálló lényként, mert beléd költözik és ott tart magában. Úgy érzed, már nem is mondhatod el, nem is fejezheted ki, te mit szeretsz, te milyen zenét szeretsz hallgatni, melyik írókat és nem fejtheted ki a gondolataid, mert akkor meghal a beszélgetés. Csak akkor működik a dolog, ha teljesen ő leszel te. Ha feladod minden önálló gondolatod, minden saját érdeklődésed, mindent, ami saját és belehelyezkedsz az övébe. Mivel csak így fog szeretni! Ha "összeolvadsz" vele! - suttogja benned a lény. A lény, aki mindig suttog ott benned mindenfélét.

A sématerápia szerint az embernek 18 korai maladaptiv sémája lehet, amit 5 sématartományba lehet szétosztani. A 8. séma, az összeolvadtság - éretlenség a II. sématartományba tartozik, a Károsodott autonómia és teljesítőképesség tartományba. Habár ugyanez a séma tartozhatna a III. sématartományba is, ami a Károsodott határok tartománya. A rendszeralkotó pszichológusok elgondolkoztak azon, hogy vajon itt milyen érzelmi alapszükségletek sérülhetnek. Autonómia- kompetencia? Én-azonosság? Vagy a reális határok (keretek)  és az önkontroll? Valójában részben mindegyik szerepet játszik az összeolvadtság-éretlenség séma kialakulásánál. 

Az egyénnek nem alakulnak ki az egészséges határai ( III. tartomány) , ezáltal nem alakul ki stabil identitása ( II. tartomány )  

Mi is járhat annak az embernek a fejében, aki összeolvadást él meg? Akár szülővel, akár párkapcsolatban. Egyszerű a válasz : A másik ember. Az összeolvadtság - éretlenség sémával rendelkező személy számára a szülő, az valaki olyan, aki rendszeresen ott él benne és az életében, mintha egyenesen belé költözött volna, átvette az irányítást. Kezdetben, éveken át talán úgy tűnhet, hogy ez az anya, majd évek múltán hirtelen rádöbbensz, hogy a másik szülő is valószínűleg ugyanígy keresi a helyét benned, ami nem túl egészséges dolog. Mondogatja, miket szeret. Mindent megmutat, zenét, videót, könyvet, írót, bármit, ami Őt érdekli. Vajon eközben érdekli, hogy te mit szeretsz? Hogy te mit olvasol? Hogy milyen zenét hallgatsz szívesen? Miután mindez konfliktushoz vezethet, mert mégis - Most miért támadsz? Hát, én csak elmondtam a véleményem, de közben tiszteletben tartom azt is, hogy te amazt szereted. - Majd vissza az újabb tömény levél, hogy ez sajnos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy itt nem vélemény, hanem kritika. Mindenben csak a hibát kell keresni , a dalszöveg ezért nem jó, a dallam azért. Valójában soha semmi se lehet jó. Nem is volt , soha. - Reakció: 0 - Következő alkalommal meg van oldva. Nem, nem egészségesen hanem összeolvadással. Itt pedig te adod fel önmagad. Hagyod magad és húzzon be az ő mindene, a kedvenc zenéi, a videói, az írók, teljesen mindegy, ami ő. Egyre inkább olyan ez, hogy csak így fog szeretni, csakis ez tartja meg a kapcsolatot, azt az egyet, ami még létezik, de ez is haldokolva. Ez tartja meg, ettől működik, csak akkor, ha elnyomod önmagad, ha nem fejezel ki semmit. Érdekli vajon te miket szeretsz? Valószínűleg nem. Érdekli, hogy gondolkodsz? Az érzéseid? Nem valószínű. Ez pedig az a pont, hogy ELVESZTED ÖNMAGAD. 

A szeretet minden ember természetes igénye, viszont van, amikor ez nem feltétel nélküli. Ezt így kell tenned, nem szabad kifejezni magad, nem lehetnek önálló gondolataid, érzéseid....legvégső esetben eljut az ember oda, hogy konkrétan nem is létezik, csak lebeg valahol a föld felett és még fentebb. Talán ez a nem létezés is jobb annál mint két ember egybeolvadása, amikor már nincs egészséges én-határ. Nincs körülhatárolható én. Majd mikor a határok igyekeznek megjelenni, megint mintha valami "nem szabad" - dolog történne, azzal az aprócska de létező bűntudattal, hogy miért is akarod megtartani magadat magadnak,illetve mellette is, önálló, önmagában is létező lényként.

Amikor a gondolatok, a kedvtelések összemosódnak, amikor előre tudod, vajon mit írt az sms-ben...mégis meginogsz és szorongani kezdesz, hogy tuti valaki meghalt, mégis sejted, mi áll benne. Hiszen, mi más, mindig ugyanaz. Előre tudod, hogy milyen lesz közelről találkozni, tudod, hogy soha nem lesz jobb. ( Máskor mindenkiben látod az utcán. Ő jön mögötted, követ, megy előtted, éppen vajon mit csinál, otthon van e, mit gondolt,ez így volt, az meg úgy stb stb )  Utólag minden nappal egyre furábban és rosszabbul vagy és már a tested minden izma úgy ég a feszültségtől, hogy sírnál....hogy beszélned kéne valakivel, hogy elmondanád valakinek, de nem teheted. Nem csupán mert nincs senki, akivel erről beszélgethetnél azért is, mert aki nem foglalkozik hasonlókkal, az nem érti. Az csak annyit lát, hogy már megint ilyen meg olyan bajod van a szüleiddel és tuti te vagy a hibás. Végül, ha bárkinek elmondanád, az csak még sokkal rosszabb lenne. Végképp rossznak éreznéd magad, még jobban megzavarodnál és magadban keresnéd a hibát.

Természetesen a fejlődésnek egy adott kezdetleges fokán, valóban nincs az embernek más témája, csak a másik, a szülő. Amikor folyamatosan szajkózod, az anyám ezt mondta, így gondolja, jó ízlése van..nem lehetek ugyanolyan, szerinte így meg szerinte úgy és naná mindent is el kell mondani neki évekig. Határtalanul, érzéketlenül hagyni, hadd taposson bele akár a párkapcsolati témákba és a szexualitásba, hadd mondja, mondja, mondja. Sok esetben, sok év terápia után is, közben, bár egyre ritkábban, de elő-előtör, hogy mert az anyám ezt mondta, azt mondta. Aztán mikor sok év teltével is az első önállósodó hajformát is lemásolja, mert nem tetszik neki az önálló lépés,  már látod, hogy ez mennyire beteg dolog.  Mindeközben pedig a saját én nagyon könnyen eltűnik. Nincs identitás, nincsenek saját adottságok, tehetségek..olyan tehetségek, amiket az ember kőbe vésve tud magáról, sokszor szókincs sincs az emberi értékekre. Mivel nincs, egyik sincs, legalábbis egyáltalán nem érthető teljes káosz az egész. Így fogadjuk el szépen-lassan a séma létezését.

El is kerülhető persze, de azzal egyben az emberi intimitást is kerüljük, minden olyan kapcsolódást, ahol fontos a saját eredetiség és egyéniség.

A túlkompenzáló pedig mindenáron el akarja érni a teljes autonómiát, hogy teljesen leváljon a másik gondolatairól, világnézetéről, életviteléről. Arra törekszik, hogy pontosan ellenkező, saját életet alakítson ki. Ez pedig akárhogy is nézzük, visszakanyarodik az elfogadáshoz, hiszen itt megint a másik ember áll a középpontban.

Eközben pedig, az élet zajlik. Már tartasz attól, hogy bárkivel beszélj, miközben magával ragadnak a helyzetek és mindig újra kifordítanak magadból, amiben a másik csak annyit lát, hogy már megint valami baja van. A szüleivel. Tudás híjján viszont nem tud mélyebb rétegből közelíteni.

Szóval, így magad maradsz egy jó - kezdő szinten -  de használható és saját úton is tanulható terápiás rendszerrel :

Ez a SÉMATERÁPIA.

Megannyi emlék kavarog és a belsőm azt szajkózza, inkább lettem volna férfi mint nő. Az identitásom valahol ott ragadt félúton, amikor a tornaórára öltözésnél elnézve más lányok testét, kismilliószor megfordult a fejemben, milyen lenne egyikükkel együtt lenni. Tudtam viszont, hogy senkinek se kellenék. Gyorsan öltöztem és mentem a megalázások szinterére, oda, ahol kizártak, csúnyán néztek rám, mikor dobogó szívvel futottam neki a gyakorlatoknak. Annyira próbáltam távol lenni, eltávolítani magam az életemtől, nem csupán a tornán való, hanem egyéb más megszégyenülésektől is.

Rettegve kaptam az osztályzatokat, rettegve indultam haza, hogy már megint mindenki más jobb mint én. Soha nem tudtam eléggé megfelelni az elvárásoknak. Nem tudom, vajon az iskola támasztotta ezt jobban, vagy sokkal inkább a család - igen,a család - sose lehettem elég....és lányként se lehettem elég.

Annyiszor próbáltál belőlem csajt csinálni. Sminkelgettél, mint egy porcelánbabát. Mehettél volna Herendre , én pedig beálltam volna egy babának. Más nem is voltam, csak egy porcelánbaba meg egy próbababa a kirakatban. Lehet öltöztetni, sminkelgetni. Gyűlöltem. Minden egyes pillanatot gyűlöltem. Tizenévesen kora reggel, valószínűleg 0 alvással mögöttem álltam a tükör előtt és hoppá, annyi alapozót kentem magamra, hogy indulás előtt durván egy törölközővel estél nekem. Emlékszem, szinte bennem van az a durva érzés. Gyűlöltem és gyűlöltelek téged is, amiért ezt művelted velem. (és ez csak egy volt, egy apró semmiség a nagyon bedurvulások között) Szerettem volna más lenni, eléggé csajos, hogy tudjál hozzám idomulni _ ja, igen, anyaként idomulni, de mindegy is _ de sose lettem az,  akit szerettél volna. Annyira erőteljesen toltad. Próbálgattam a kismillió felsőt, mi mennyire legyen kivágott, a kedvencem pedig, amitől belül elsírtam magam belül, a csipke. Faszom se akar semmi csipkéset. Rosszullét környékezett. Meg a szoknya, mintha az tenne lánnyá. Igaz, rajtad se láttam soha az életemben szoknyát, de nekem feltétlenül...na jó. Engedtelek, próbálgattam, majd végül pánikrohamban rohantam ki a boltból. Többé alig lélegeztem, amikor pedig a sokezredik cucc után, teljes ön és testutálattal, sírva néztem a tükörbe - Ki vagyok én??? Miért kell nekem ezt csinálnom? Kell egyáltalán? Hát nem! Majd hátha akkor szeretsz és elfogadsz és elég leszek...francokat leszek!

Aztán eljött az is, mikor a próbafülkében - mert ugye, neked is be kell jönnöd, semmi privát magánszféra, sokkal inkább rángatnod kellett fel rajtam a nadrágot, gyűlöltem, szívből gyűlöltem - közölted, hogy kövér vagyok. Fogyjak le! Vegyek példát rólad! Vagyis éljek egy almán és vizen, mert ahogy te igyekeztél úgy kb 50 körül az több volt mint egészségtelen. Örültem, hogy elnézve téged, nem lettem ellenkező irányba anorexiás. Rendszeresen megszégyenítettél és nem csupán a testem hanem bármi nyilvános viselkedésem miatt. A boltban jön a hiszti. A pánikroham, de ez hol érdekelt téged, hoztad a sokezredik cuccot is. Te nem velem törődtél, hanem azzal, hogy nézek ki, és hogy ne hozzak rád szégyent. Az lényegtelen, hogy egész életemben a mai napig én vagyok a nagybetűs Szégyen! 

Aztán eljön az az életkor is, amikor megjelennek az ilyen női dolgok, havi vérzés és társai. A társadalomban alapvetően tabu övezi, viszont olyan is létezik, hogy megünnepelik a "nagylánnyá válást". Nemhogy nem ünnep, a komplett szégyenben való tapicskolás. Az éjjelről véres lepedő, a szag, a minden is, a bújkálásom, észre ne vegyél, meg ne érezz. Az ezt jellemző kedvenc szavam pedig: Megbetegedtél? Sokáig nem is tudtam, hogy ez vajon tényleg betegség e de zavaró volt és kínos. Mivel pakk észrevetted, mivel olyan szagom volt mint a halnak. Állítólag. Azóta is rettegek a kíntól. Horror. Horror az egész szar női létezés. Kurvára nem egy csoda ez a test, számomra nem. Lehet annak, aki átélte a szülés nagycsodáját (azt! ) , annak az, engem viszont egész életemben a bántalmazás ért.

A húsomban érzem a karomon a belém mélyesztett körmét, érzem, ahogy kitekeri a csuklómat, pedig én próbáltam védekezni..és igen, az évek rohadt agresszívvá tettek. Sajnálom, hogy ilyen lettem. Ilyen, legkevésbé se finom és nőies, nem mintha ő az lett volna valaha. A kis hülye csipkéivel.

Egy idő után már nem sminkeltem magam, már nem is szájfényezgettem vagy hasonlók, csak a szemem emeltem ki. Ezt pont addig csináltam, amíg rá nem jöttem, hogy bárhol elkaphat a pánikroham és rámtörhet a sírás. Akár egy buszpályaudvaron kismillió ember között. Gyorsan be mosdó. A legtutibb horrorfilmbe elmehettem volna. Gyorsan tettem ellene, így nem lehet kinn létezni. Na aztán már a szememet se festettem s az élet bizonyított. Valóban, bárhol, nyilvánosan is kinn masszív sírások jöttek rám. Sokszor máig is.

Aztán már az egyetemi évek alatt minden nyári vizsgaidőszakban minden este elmentem futni. 35 fokban is, leizzadni. Nos, mikor is menjek.... majd sötétedés után, (mert amúgy ne mutatkozzál kinn nappal). Ijj !!!

Aztán a pasik, egyik erőszakos a másik után és az akkori hülye fejemmel elgondoltam, milyen lenne egy ilyen jött-ment figurától gyereket szülni...nem nem, akkoriban unokát szülni, neki. Valójában nem tök mindegy, ki az apja? Mivel már rohadtul elegem volt belőle. Később a szexualitás, rám telepedett, semmi szabad vagy privátszféra. Nem-nem, mindent elmondani neki. Mi történt - mi nem. 30 után nem kellesz majd így senkinek! - mondta és én eddigre szívből gyűlöltem a női létezés minden momentumát. Azóta se érdekel, nekem se kell senki.

Nem. Nem bírtam/om az érintést. Remegtem, nem, nem mert jó. A félelemtől. Hozzám ér bárki a mai napig és összehúzódik minden izmom a félelemtől, hogy fordulok kettőt és bemosok. Nem bírtam és máig se az intimitást, hiszen az intimitás az életemben minden szinten felbukkanó bántalmazás volt. A verbális, a pszichológiai,a fizikai, a fenyegetés, a hajtépős (cicaharc ; szoktam így mondani, hogy lazítsam, de ezt nem lehet lazítani) .... az intimitás menekülés. Kapcsolatból is, ellenkező irányba, mindenkitől minél messzebbre.

Majd sok évre rá terápián kiderül, hogy nincsenek szavaim a női nemi szervre, hogy kurvára nem tudok semmit, hogy mindenfajta szégyennel és kínnal se jött össze a tampon felhelyezése _ miközben sok tizenéves is használja. Mert görcsöl az egész test, lábtól, sőt talptól nyakig, fejig, görcsöl minden létező izom, ott is, ahol szükség lenne arra, hogy ellazuljon...meg a halvány lila gőz erről az egész női létről. Aztán naná beszélgess erről férfi pszichológussal  _ hát, shit, szar ez így, de nő nincs az életemben, anyám sose volt, szóval megnyerte maga a témát _ bármit is, amit nővel kéne megbeszélnem, aki nincs az életemben de anyám se volt soha igazán.

Aztán persze , borderline címszóval, beszélhetnénk az instabil identitásról, igen, a szexuális identitásról is, aminek kifejlődése az életemben folyamatosan az esélytelenséget súrolta, vagyis mai napig se tudhatom. Esélytelen voltam.

Férfi? Abból láttam sok erőszakot. Nő? Abban meg tutira keresnék, vagy hamar megéreznék anyai vonalat, amit nem szabadna. Vagyis, természetes, mit éreznék egy nővel...de sok terápiás év alatt megtanultam és elrendeztem az agyam kispolcain a gondolatokat, a fájdalmat, az emlékeket és elfogadtam, hogy ami sose volt, az sose lesz. Talán belőlem se lesz soha valóban nő. Kivéve, hogy női testben élek, amit gyűlölök, de ezt kell elviselni minden szégyenével.

...... a tizenéves gimis kiscsajok utcazenén. Messziről néztelek titeket. Szinte pezsegtél köztük, mintha minimum barátnői viszony lett volna. Miközben az anyjuk lehettél volna. A pezsgés. Messziről néztem a kis jelenetet és szomorúan, magamra hagyva mentem tovább. Azóta is megyek tovább, női testbe ragadva, elhagyatva.

Ismét eljött a kedd, a terápia. Telt a hét, ismét borult az élet. Egyre csak kerested a kiutat, a szavakat, a ki nem mondottat, a kimondhatatlant, a Senkiket a Valahol. Mintha léteznének. Nem léteznek. A felhők, a falevelek, a természet elemei a társak, a sötétség, a csillagok, a hűvös levegő, a világ, amiben benne élsz, annak ellenére, hogy ijesztő, valahol mégis tart. Tart, viszont sokszor - ha nem is mindig -  nagyon vékony jégen, ami meg-megrepedhet. Már múlóban a fagy, mégis még nyakig benne a télben,  ott van a folyamatosan síkos eső, ami tartja a világot...a jég pedig meg-megreped, de csak a part közelében. Te viszont a Balaton közepén állsz , a végtelenbe nézve, fájó, fagyos csendben és közel-messze nem látsz partot. Beleüvöltenél, a tihanyi visszhangok talán visszaszólnának, de képtelen vagy. Torkodban megfagytak a szavak, hangszálaid égő, vörös gyulladásban. Csak állsz ott a tó közepén és a csend kimerevedik. Áll. Nem mozdul. Lehetne békés, de lehet, nem az. Amikor annyi minden zúg belül és ebben a fájdalmas hideg csendben, a lelked elől nincs hova menekülj. Aztán csak leülsz, ott a Balaton közepén ebben a furcsa elidegenedett távolságban elveszted önmagad és őket, elveszted a saját hangod és elveszted azokat a másokét. Egy szó, egy hang, ott vársz a tó közepén míg a korai sötétedés után feljönnek az első csillagok a jéghideg égbolton. Csak fekszel ott ebben a sötét, üres és végtelen semmiben, miközben minden megáll. Az idő kimerevedik.

Valami, valami, érzed a valamit, Valami, kérlek történj végre! 

Majd belül, ahogy a tó belemerül az éjszakába, úgy tör ki a lélekből a lény. Ordít. Ordít belül. Mintha bárki hallaná. Csak te hallod.  Kívül a mozdulatlan, kimerevített csend, belül a lény...ordít, kaparna a felszíne de képtelen. Belül úgy érezhető, a jég beszakadt és csak sodor a víz, füledben a morajlás mint valami belső szélvihar repít, visz magával, ott sodródsz a jégfelület alatt, be-bekúszik egy-egy kis csillag fénye. Nem, nem üt meg a hideg, lelked alapállapota de közben záporozó könnyeid elkezdenek melegíteni. Lassan olvad fel a napok óta érzett jég, hosszú napok testi feszülései kicsit engednek....

engednek a lénynek, aki egyre csak ordít belül és zúg a szélvihar, miközben a Balaton kis aprókat meg - megreccsenő  jégtakarója a kimerevített csendben, csak áll. A lény nem tör ki kívülre, a lény belül van, a lény fáj, miközben mégis feloldja a csomókat és ordít és süvít és belülről egy zavaró disszonáns romkupac jelenik meg.

A szégyen ! És még? A szégyen! És még? Törölközőbe zokogott szégyen! ... és még? Az ölelő cica, szorít,  addig szorít, míg  a lény kezd kimerülni. Addig szorít, míg a viharos szél visszavesz magából, addig szorít és addig küzd és addig.... míg végül a tihanyi visszhang is eltűnik.

Aztán újra világosodik a téli hideg reggel , a belső hangok elmosódnak, a neved sem hallod már, újra ott a csend. Ebben a percben viszont már békés. Nem reccsen aprókat a jég, nincs visszhang, bármerre nézel, körbe a tó körül, körbeölel ez a másmilyen csend. A lény. Kívül és belül. Elment.

Vajon mikor tér vissza??

Azt mondják, pörögsz. Azt mondják, olyan sokat írsz, nem bírnak elolvasni. Azt mondják, elviselhetetlen vagy, azt mondják, okkal menekülnek előled az emberek. Azt mondják, kuss, hallgass el de örökre. Azt mondják, ha így mozdul benned, tartsd meg magadnak. Nem hallgatnak meg. Nincs párbeszéd. Mintha csak úgy írnád és írnád, mintha csak úgy mesélnéd az életed bele a semmibe, a Senkinek. Lehet, önző, lehet, kurva egocentrikus, lehet, hogy valóban egy empátiahiányos csőd vagy, lehet, hogy joggal kerülnek el. Pedig nem - ahogy azt hiszik - nem, nem feltétlenül szeretnél 024 jelenlétet és bár a késleltetés mindig nehéz...már egyre jobban megy. Senkit nem tiltasz le már azért, mert nem válaszol rögtön. De amikor napok telnek, majdnem 1 hét és odáig se jut a sztori, hogy elolvassa, elgondolkodsz a tiltáson. Meddig is tolhatod a késleltetést? Réghez képest napokig bírni ép ésszel, az már előrelépés.

Aztán azt mondják, értékesnek és jó embernek tartanak. Ez valahogy sose jön össze a történésekkel, miközben el se jutunk addig, hogy elolvassa, amit leirsz, napokig meg se nézi. Igen, lehet megint sokat írtál, de rá se néz...szóval nem tökmindegy? Keveset írsz vagy sokat, teljesen mindegy, se reakció, se válasz, se semmi. Ezek után naná valóban mennyire értékes vagy és emberileg jó. Nem kéne, hogy szükség legyen külső erősítésre, de kell. Már a negatív is kell. Bármi kell, épít vagy nem épít és kiborit, nem érdekel, csak valamit mondjanak rád. Már nem kell dicséret, már nem kell erősítés, már nem kell bátorítás, mert ami itt az emberektől jön, persze azoktól, akikkel minimálisan, az csak a töményszar. Aki meg kevésbé ismer, szomszédok előtt rejtőzöl, hazudozol, épp leszarod őket, ők is téged.

Naná pörögsz, amikor végre valakihez beszélhetsz...vagyis, beszélni igencsak utálsz, nem vagy hajlandó és nem állsz le mindenféle emberrel, de ha írsz, igen, túltolod, és ez nem tetszik és ez befogadhatatlan. Vagy jól oda van baszva, miért is mondja oda a "nemborder" a "bordernek" hogy önző - ami senkitől soha nem történt meg, de ettől az illetőtől többször is, aztán hetekig zokogsz, hogy szar alak vagy, de aztán döntesz. Senki többé nem érdemli meg egyetlen ember se, hogy hetekig minden áldott éjjel sírj miatta. Mégis bármikor megkísérled felvenni vele a kapcsolatot, újra és újra hetekig a sírás minden éjjel..és mindig újra és újra megfogadod, hogy soha többé...aztán mégis visszafordulsz, pedig A SZARBA NEM FORDULUNK VISSZA! Ezt már 1000x megtanulhattad volna, de persze nem. Minden egyes szarba visszafordulsz, mert nincs más, mert nincs jobb, mert nincs, aki biztat vagy erősít, mindegy, hogy az anyád vagy más, a mélybe húz...és oda, nem fordulunk vissza! Tanuld meg végre! Nem lehetsz annyira kibaszottul magányos, hogy a szarokba is visszafordulj és újra és újra lehúzzanak a sárba, miközben persze rohadt értékesnek, okosnak és szerethetőnek tartanak...ez pedig egyre inkább óriási bukta.

Újabb éjszaka jön és újra rádtelepszik a fullasztó, néma csend, lebénuló hangod ott ragad, miközben ordítani tudnál. Meg kéne tudni, mi van, de nincs érzés mint olyan kimondva. A pléd alatt fekvés, alvás-tettetés órákon át, a megfeszülő izmok, a tompa fejfájás és a tarkóban a nyomás, rengeteg blokkolt érzést és fájdalmat hordoz. Mégis hallgatsz, a világ teljesen kuss-ra int. Ugyebár pörögsz,meg ideges vagy, tolod, elviselhetetlen vagy, elolvashatatlan, végül úgy néz ki, kirekeszt és kibasz magából a világ. Marad a Senki, marad a Néma Csend, marad az Ágy és marad a Belső Ordítás, marad az Elveszett Hang. Alig hallható, alig van már ereje. Minden és mindenki elhallgattat.

Majd ahogy szokott lenni, eljön az éjszaka, forró vízben zuhanyzol, végigsimít a tusfürdő, a hajad is megtisztul. A tisztaság pedig percekkel később előhozza a lelki mocskot, a forró víz érzése a belsőt elkezdi kifordítani. Csak fekszel az ágyon, veszed a levegőt, mégis lassan könny gyűlik szemedben. Valami történik, de még nem jön, mégis szükséged van rá, hogy mozduljon. Ilyenkor jönnek jól a kártyák _ kivételesen - nem mindig a bpd-coping kártyák, hanem a megerősítések. Olvasod őket, itt-ott megállsz, folyik a könnyed, megint megállsz és egyre inkább zuhog belőled ki a lélek.

Csak egy bibi van, a kártyák hazudnak és egyre csak nézed őket és csak folyik a könnyed. Megosztani? Kivel? Kincseid? Nincsenek kincseid. Egyáltalán semmi értéked nincs. Ha lenne, miért kéne mindenkinek menekülnie előled?...vagy nem reagálni? (és csenddel büntetni, mert ez kb ugyanolyan) Az együttérzés az meg pont ezért nem jár. Mivel önzőn és egoistán tolod a szöveget..már a doki is rejtetten ezt fejezte ki. - Mindig önmaga körül forog - oké, lépjünk tovább, majd utólag kiborulok, hogy a többiekhez képest mekkora egy szar vagyok. Na ezért kell elkerülni messzire a csoportot_mivel a dokinak is nagy szerepe van benne. Nem tervezel párhuzamban másokkal versengeni, kinek milyen súlyos baja van és ki milyen a csoportban. Egyet szeretnél, függetlenedni.  Hol kell ez neked? Minden áldott éjjel zokogsz, beterít a szorongás, a feszültség, a stressz. Rejtőzködsz, nem beszélsz, az életed szégyen, de amit megosztasz, természetesen arra se reagál senki, ott se. Valószínűleg nem is értik a 0-10 skálán 12-es erősségű érzelmeid minden áldott éjjel, hogy hideg vízben kell megfürdetni az egész fejed, hogy szabályozd. Ez ám a csoportterápia, senkivel semmise. Nem ez lenne a célja. Szociális készségek, ugye, jah. Nos, a doki a kommentjeivel elbaszta meg szétbaszta a lelked úgyhogy a csoporttól viszlát. Nagy kincsek vannak, azok, kincsek, baszod.

A világ jobb attól, hogy benne vagy. A faszt jobb. Jóval szarabb, nem is kéne nekem ebben a tömény mocsokban lennem, amit életnek nevezünk. Lehet, nagyon negatív, lehet, sokaknak nem tetszik, akkor is így gondolom. Tőlem nem jobb a világ, nem is nagyon adok hozzá semmit az életemmel.

Rendezgeted a kártyákat, hogyan tudnának elhelyezkedni a térben...és még, még mindig van pár kártya. - HA TUDTAM VOLNA MÁSKÉPP, MÁSKÉPP CSINÁLTAM VOLNA. Igen. Ez egy biztató mondat. Ha más nem, akkor ez a kártya mellém áll. Bár tudnám másképp. Valóban értékesen. Valóban szerethetően.

A család mint elsődleges szocializációs tér - ahogy a pszichológia mondja - itt minden is volt, sajnos, bántalmazásostul minden, csak épp szocializációs semmise. A pszichológus, az van, az természetéből fakadóan kölcsönös,  meg a néma fullasztó csend _és egy hajnalban a kekszek zabálása közben írt vers _ amire ismét nem reagál senki. Milyen meglepő!! 

Aztán pedig eljön valahogy a másnap, az esti gyógyszer plusz plusz nyugtató, mégis nehéz _ egy egész levéllel bevehettél volna _ és eljön a másnap és a következőképpen  érzed magad : a hasonlat csak véletlenül bukkant elő a semmiből.

A kutya pedig  egészen nyugodtan téphetett volna még rajta párat. Megérdemelné.

Zűrös hét volt. A bennem élő borderline tipikus sémamódjai ezerrel letaroltak. Ideje belül rendeződni, ideje kicsit szünetelni, takarékra helyezni a csoportban való létezést. Nem, nem dialektikus viselkedésterápia vagy egyéb borderline-specifikus csoport, csupán egy nappali pár órás foglalkoztató. Persze folyamatosan mindenféle terápiás eszközzel de aztán, aztán bármikor is tombol a valós énem, amitől ha akarnék, se tudnék szabadulni. A korán kelés, a késői fekvés és még ki tudja, mi tesz érzelmileg ennyire instabillá, a hajnali rosszullétek. Nos, hát, ja, megszoksz vagy megszöksz - suttogja a fülembe minden nap. Így hát, kicsit egyedül, kicsit magamban, kicsit csillapodva, kicsit nézegetve a sématerápiás kártyákat, kicsit magammal törődve, kicsit úgy gondoltam, távolodok a csoporttól, mert túl sok volt az elmúlt pár napban az élet. Az élet és a halál, a krízis, a valamit tenni kéne magammal, aztán a város sajnos embereket vonzó látványossága, az "öngyilkosok hídja".  Áldott legyen ez a város egy ilyen híddal és itt élek. Wow.

A borderline több diszfunkcionális sémamódban működik, miközben erős, romboló érzéseitől elidegenítő távolságtartással védi magát. A disszociácós küzdelem akár napokig is eltarthat, távol maradva az emberektől, de legfőképp a belső világtól, az érzésektől hiszen azok néha 1-10 listán 12-es intenzitással törnek ki. A külvilág így nem feltétlen érzékeli a bajt, ami belül tüzesen tombol. Főleg gyermeki módokban működünk míg az egészéges felnőtt mód alulfejlett, ha egyáltalán néha előlép a sötétségből.

A csoport valójában nem rossz, sőt, nem az okozza a gondokat, hanem a kemény, nehéz érzések befelé fordítása, napokon át befelé fordítása. Ez a csendes borderline tipikus működése. Erős a kontroll, nyilvánosan nem robban, a környezetét kíméli, a csoportban erősen szabályozza magát, befelé éli ki a dolgokat. Így nem látszik, milyen vihar zajlik. Nem tudja kiadni, mégis minden éjszaka fekszik az ágyon egyedül és a plafont bámulva csendben folynak a könnyei, máskor plüsst szorongatva szemét kisírja, mert túl erős a szégyen vagy a düh vagy bármi más fenyegető, kezelhetetlen erő. Másnap kel és elindul, de nincs jól. Az éjjeli öngyilkos, önsértő gondolatok között vergődő krízist épp csak kipihente, késő este kezdődött előről, hajnalig tartott a szégyen sötétségében . Talán mert másnapra már tervezte, hogy visszamegy a csoportba. Vissza tud menni közéjük tomboló szégyenben??  Nem jött össze. Nem volt jól, a reggel is félresikerült egy kis bakival és aztán, aztán kimondatlan dúlt. - Basszák meg, nem megyek vissza. Igen, elmegyek sétálni, de nem vissza a csoportra. Ki a világból, minél messzebb minden embertől, ki a természetbe, messze a belvárostól. Nos, hát persze igen, át az "öngyilkosok hídján". Félúton a felhívás: Maradj velünk! Beszéljünk! egy telefonszámmal. Gyorsan tovább! Mielőtt még elkavar a vihar - Az este végül egyéni terápián robbant, robbant és tarolt le mindent a dühös gyerek fulladozó, köhögő sírása, tombolt. Aztán megállt, majd teljesen érzelemmentes hangon folyt ki minden, a hídon keresztül.

- Elképesztő erős dühöt látok magán, ettől most lebénultam ! - mondta a terapeuta, pedig több éve tudni, ő nem az a fajta, aki olyan könnyen lebénul vagy leakad. Az 50 perc teljes romboló pusztítás után kipurcantunk, mind a ketten. Egyértelmű, hogy ő is. Tutira ez az óra megy szuperviziora, alig-alig volt a bennem élő borderline kezelhető. Aztán persze ott lehet ilyen-olyan passzív-agresszív megnyilvánulás is, amikor nem mondjuk ki nyíltan, hogy cseszd meg, menj a picsába, ki vagyok akadva, nem, nem , nem kimondható így hát akkor nem vesszük fel a telefont. Hagyjon mindenki békén a francba.

Viszont a "hagyjon mindenki békén" vággyal ellentétben ott voltak egyéb vágyak és szükségletek is, ahonnan az egész káosz indult. Kezdetben nem volt felismerhető, de az egész szarság az elhagyatott gyermeki módból eredt, esetleg a sérülékeny gyermek irányából. Lemész a boltba és jön egy-egy ismerős, régi ismerős, ér egy-két benyomás oszt egészen a szuicid gondolatokig összeomlasz. Miért is? Mert xy csak köszön? Legalább köszön. Tény, nem áll le beszélgetni, ahogy ugye oly sokan ismerősök leállnak a boltban pár szóra. A  világ hazug és hamis! - mondod magadban, a régvolt ölelések meg a hangoztatott fenenagy szeretet az évekkel eltűnik. A borderline félnél mindenesetre, ha a másiknál nem is.  Eltűnik mindenki az életből, amint kiderül, mi a gond. A legtöbb embernek kezelhetetlen, viszlát.  Szóval, szerethetetlen vagy, nem vagy érdemes törődő és szeretetteli kapcsolatokra, nem vagy érdemes a figyelemre és rohadtul meg is érdemled, hogy egyedül hagyjanak egy életre, mert önző vagy stb stb stb, súgják a füledbe folyamatosan a sémamódok és ezek a belső kis alattomos hangok nem állnak le, hiába üvöltesz belül, hogy STOP, ennyi, nem érdekel.. de, sajnos érdekel.

Lassan eltelt a hét. Felszínen lebeg, mikor leszel képes visszamenni a csoportba. Bár közvetlenül úgy az egészet általában nem ők okozták, a keddi kis buktatót leszámítva, de most ott az érzés, hogy megvédd őket magadtól, főleg a két pszichológust. Az érzés, hogy ha az egyéni ennyire lefagyott, akkor mi, hogy lenne csoporton. A két pszichológus ismeri a bajt, a társak nem. Aztán meg mit lehetne ebből az egész hóbelebancból megosztani? Akarok megosztani ebből bármit is??? Kívánok magam köré embereket? Ha kimész, akár csak boltba, bármi érhet...aztán BUMM, és kész, eljutsz a halálon túlra is. Hiszen odaát minden más, talán jobb is, mint itt.

Végül a reziliencia sodor tovább, sokszor mentálisan fáradtan és vánszorogva, de az "öngyilkosok hídja" még várat magára.