Valami megváltozik hajnalban. Minden egyes hajnalban megreped a talaj és zuhanni kezdesz és nem tudod, hol lesz a vége. Senkire se számíthatsz, senkinek se írhatsz, magad vagy a fájdalmaddal, magad vagy a bűntudatoddal, magad vagy....magad vagy mindennel, amit tettél és mindennel, amin már nincs mit helyrehozni. Azt kívánod, bár ne tetted volna. Akkor ott megtört valami és minden megváltozott. A sötétség minden hajnalban elragad, csípődben rejtőzik a trauma, rejtőzik a bűntudat, talán a csípőben rejtőzöl most, nem a mellkasodban vagy a gyomrodban. Aztán meg persze addig köhögsz a sírástól, hányni lenne kedved, bár eljutna odáig a dolog, hogy tényleg hánynál. A gyomor, mégis mindig felkavarodik a körülötted megjelenő szaros mocsárban, ahol fuldokolsz és ki szeretnéd hányni, aki vagy. Kihányni azt, aki lettél, kihányni...kihányni a szeretettelenséget, kihányni az embertelenséget, a közönyt, kihányni az elhagyatottságot, kihányni a félő próbálkozásaid, amikre legjobb esetben is nincs válasz, ha meg van, hirtelen tömény poén az életed.
Hát nem! Sajnos nem poén! Még ha próbálnám is viccesen nézni, nem nézhetem viccesen, hogy véresre karcolom szét a karomat, hogy fájjon. Hogy talán jobban fog fájni, mint belül, mint belül az én. Szeretnék nem kudarcos és nem problémás lenni, szeretnék más lenni, más, könnyedebb, de az nem én lennék. Vagyis : ha így nem kellek, tényleg nyugodtan hanyagoljuk egymást.
Valójában úgyis minden körülöttem romokban áll. A fél életem eltelt és a semmi, se barátaim, se családom, se odafigyelés, vagyis csinálj, amit akarsz... nyird ki magad! - mit tud az ember ellene tenni? Mit? Támogatni esetleg? Beszélgetni? Nem csak a komplett Semmiről, ahogy ez szokott lenni. Megszoktam, hogy nincs senki, hogy a hajnalok magányosan omlanak darabokra, hogy nem számíthatok senkire. Megszoktam a nyugtatót, többet is, mint szabadna, megszoktam a blogot, mikor már emailt nem akarsz írni, már senkinek. Már a pszichológusnak se, még egy utolsót... hamarosan úgyis elmondhatod, hogy menjünk akár 50 percen át, vigyen valami erdőbe, mezőre, nézegessünk virágokat, fákat, másszunk hegyet, tök mindegy, a módszer ismert, csak könyörgöm, vigyen el ebből a kurva valóságból. Én követem a hangját, megyek vele bárhová, toljuk ki a 20 percet 40-re, eskü, vissza se jövök neki a valóságba.
Szóval, nincs más, mint a blog, egy kedves és megértő és támogató Valaki, akinek elmondhatom, amit amúgy csak kibőgök, vagdosom magam kicsit meg hát így, csupa fasza maladaptiv eszközzel, amit ugyebár...az ember a családjában nem tanul egészséges megküzdést. Nem látja, meg esélytelen meg tiltott is aztán mikor már véres a ajak, akkor jön a többi maladaptiv fasz hozzászólás: A szájbabaszlak, meg a szartetetek veled, órási segítség, meg a mibajodmámegint, semmi, viszlát, aztán meg belül kezdődött az önsértés mivelhogy vért köptem a WC-be. Végülis tök normális volt köztük is az életem. Egy faszt!
Hát, szóval, hajnalok hajnalok után és nem, nem valószínű, hogy megyek csoportra. Alkoholizáltam, elbasztam és bár ők megértőbbek lennének, én kurva szigorú vagyok mivel ez helyrehozhatatlan. Egy kórházban igyekszik az ember eltusolni és eltitkolni az alkoholt, ha minimálisan ittál azt is, mert amint megtudják, repülsz ki a terápiás programból. Ez itt csak egy csoport, de azt hiszem, az alkoholizálással elbasztam. Más lettem. Az elején motivált, ügyes, rendszeresen csináltam a feladatlapokat..és aztán puff, egy törés, képtelen vagyok, a feladatlapok, az a kettő, nem állhatok neki piával, nem állhattam volna neki így...de ezzel már rég elkéstem. Dühömben az alkoholos irást kibaszhatnám a kukába és irhatnék, arról a folyamatról, mi vitt a piáig. Írhatnék erről őszintén, józanon, de már ehhez sincs bennem se erő se bátorság. Megint eljött a szerda, de ezek az über fasza zokogó, önsértő hajnalok ezek nem segítenek épp, hogy menjek csoportra.... mert leginkább nem megyek, nem mennék, akarok, de nem tudok. Minden zavaros. Zavarosan lett hajnali 2 óra, aztán lesz hajnali 3 aztán lesz másnap....és egyénin majd valami történik, valami csoda kéne, hogy végül menjek a csoportra...legutóbb segített és ő is örült és én is, de telik az idő és egyre szarabbul vagyok és egyre nagyobb kudarcot érzek.
Azt hiszem, a motivált, ügyes felemet látták az elején és talán ezt várnák végig. A kitartás még így is egy pozitív jellemzőm, de már nem bírok a végletekig. Annyit hajtottam az életemben a semmiért, a szeretettelenségért, a barátok elpártolásáért, már arról a kb háromról beszélek, akiket nem is feltétlenül hívnék barátnak, a munkanélküliségért, mindenért csak küzdöttem és hajtottam.
Azt hiszem...
Azt hiszem, elfáradtam.
A kelta mese, az ősi Írország, a gyógyító törzs, az időkapu, amin átjutva találkozhatsz a gyógyító törzzsel. Erre szoktam aludni. Ja, gyerekkoromban nem sok mesét hallottam - szóbeli mesélést vagy könyvből - így maradt a TV-maci - és aztán meg maradt a nappali rettegés, az éjszakai álmatlanság, a félelem, a nonstop kortizol, az öntudatlan álom-beszélés, az álom-kiabálás és senki még csak észre se vett, nemhogy megnyugtatott volna.
Szóval most így 40 évesen ideje ősi ír mesére aludni. Egy mesélő hang, lenyugvó légzés és így egy-két újabb lépés megtétele a reggelig.
