Ismét összejöttünk, ahogy mindig fogunk egy ideig, heti egyszer. Fele csapat beteg lett, szóval mi együtt, kis 3 fő, így is beszélgettünk egy órát, amit öröm volt kezdeményeznem. Milyen nagy bátor vagyok! - és igen, így van, volt egy adott szituációm; persze nem csak egy, de egy, ami teljesen kivágta a szorongások, dührohamok, menekülések biztosítékait.

Félve nézek jobbra-balra, hasonlóan mint mindenhol, mint az űzött vad. Az egyik pszichológus verbálisan kommunikál, a másik bíztatóan néz rám. Egy pillanatra ránézek és jól esik majd mégis elkapom a tekintetem. Ide nézek, oda nézek, beszélek, kiszárad a szám, izzad a kezem, szorongatom a hegyikristályt és bele-beletekintek a füzetbe leírt szituációs feladatra.

Ami elsőre meglep és eszembe jut : a csoportterápia az a hely, ahol a disszociáció szó nem valami idegen és misztikus szó. Számunkra a mindennapok része. Kimondható és mindenki tudja, miről beszélünk. Hát, ez igen ritka élmény.

Szóval, helyzetbe hoztam magam és  felvettem a magabiztosság álarcát. A szavak és mondatok a torkomat karcolva jöttek felszínre, kezem a hegyikristály sima felszínét simogatva remegett. Miközben jelenleg csak 2 ember előtt beszéltem / vagyis 4. Mégis szorongatott és elfullasztott. A végén pedig elöntött a büszkeség, hogy sikerült minden, úgy, ahogy terveztem. A feladatot leokézta a pszichológus, jól kidolgoztam, megoldottam, csak, csak 3 megjegyzés....vagyis, nem tökéletesen és ez még mindig zavaró de ez terápia, itt nem kell a tökéletesség látszatát se erőltetni. Csinálni, amennyit, ahogy épp, ellazulni és nem erőltetni az elég jót, az elég tökéletest, az elég kibaszott perfekcionizmust.

Továbbra is : az egyik pszichológus reagál és kommunikál és aktivan , a másikuk egy-egy tekintettel van velem és ez sokat jelent. Figyelem, mintha kívülről figyelném magam, milyen lehet az arcom, a tekintetem, a mimika. Űzött vad, feszült, innen-oda repkedő, se egy mosoly, se egy semmi, oda nézek, szemeink találkoznak majd zavarban leszek és újra elkapom a tekintetem.

Hogy miért írok? Mert mindezt nem lehet elmesélni cseten autista ismerősnek, 10-szeres kisregényekben mivelhogy a hosszabb szövegeket (főleg gondolom, cseten tömöritve :)  nehezen értelmezi. Ezerszer fut neki, mégse tudja, hol kezdődnek és hol végződnek a mondatok. Csak egyre keresem az alanyt és az állítmányt - szokta mondani viccesen.

Hát, szóval, a mai tapasztalat is megmutatott dolgokat. Állíts párhuzamba egy borderline érzésvilágból / nézőpontból elmondott történetet / egy autista nézőponttal. Bár anyám is hallotta volna ezt a beszélgetést. Ott ültünk egymás mellett: én, a borderline, traumatizált, űzött vad / és egy autista ( mellette borderline is ) / az ő hozzászólásaival. Teljesen más a kettő. Máshogy reagálunk adott élethelyzetekre / vagyis, ha kettő egymás mellett, tudja talán az ember, mikor reagál a borderline-ból és mikor az autizmusból, szóval érdekes. Én felrobbanok a dühtől káromkodva vagy elmenekülök, ő lefagy vagy sír, vagy, szóval, sok mindenben különbözünk, mégis vannak dolgok, amikben találok közös pontot. Ő reagál rám és mesél, aztán én reagálok rá, wow, pszichológus irányításával de végül kialakult egy párbeszéd / borderline / és autista megélések vonalán. Nem egymáshoz szóltunk, hanem felváltva, mégis egy érdekes párbeszéd alakult ki, gondolatokból, érzésekből, problémákból, történetekből, megoldási módszereinkből.

... és hát, akármi is a gond, mentális gond, a család nagyon sok esetben messze nem támogató. A történetek, a kiabálások, a veszekedések, vagy nálunk anyámmal a cirkuszok, mindketten másképp reagálunk / tunk dolgokra lásd : borderline / autizmus, de annyira ismét rájöttem, hogy a család nem támogató, csak egyre inkább bebasz az embernek.

Hárman, beszélgettünk, amit én kezdeményeztem a megosztott történetemmel, szóval lett egy órácskás mini csoport és annyira jó volt, hogy engedtek minket kibontakozni. Egyszer (border)- auti , egyszer a border magunkra látásból _ persze néha be-bekapcsolódott a 3. lány is.

Mégis : a tekintetem mereven cikázott egyik pszichológusról a másikra, a mondatokról és kommunikációról a tekintetre, remegő kézzel szorongattam a hegyikristályt, ami addigra már teljesen felmelegedett. Mégis, úgy hiszem, mindkettőnknek ( a 3. jelen lévő lányról nem nyilatkozok ), nekünk kettőnknek biztosan könnyebb volt ilyen már szinte "mini-csoportban" ...

Mondanám, hogy minél kevesebb ember előtt.... 2 embernél és 2 pszichológusnál kevesebb már nem lehet, mégis felsóhajtottam mikor vége lett. A buszmegállóban ülve kavargott még este 7-kor is a forgalom, én mégis végre kezdtem lélegezni és nyeltem a könnyeim...nem hiába hangzott el többször egyénin : ha nem táplálkozol, nem iszol, akkor mentálisan is nehezebb az élet. Ezzel a megállapítással indultam el a busszal haza.