Én és a világ. A világ és én. Nem találjuk egymást. Mintha valami homályos ködben élnék,  a köd lágyan vesz körül. Nem látok, nem hallok, nem érzek. Távolról szemlélem a világot és önmagamat és mind a kettő elveszett mára. Nem köt össze és nem is választ el minket semmi, csak lebeg minden az Univerzum távoli sötétségében. Nincsenek csillagok, eltűnt a Hold, nincs többé sarkcsillag, se göncölszekér, se a horoszkópok jegyeinek formációi. Eltűnt minden körülöttem. Mintha lebegnék a távoli semmiben, a ködös és hideg semmiben nem hallva és nem érezve semmit. Rám köszönnek és megyek tovább, elkerülöm, hogy rám köszönjenek. Sok embert szimplán elkerülök, mert nem tudok velük mit kezdeni. Valójába egyikkel se. Apám és anyám lánya vagyok és itt mindenki ismeri apámat és anyámat így kínosan távol maradok mindentől, mindenkitől. Valakinek páciens, volt, akinek munkatárs, van, akinek a lánya. Ki vagyok én? Vajon melyik a sok közül? Nincs is saját részem. A nyelv egyre távolibb. Bizonyos fontos szavakat nem is értek. Erősségek, gyengeségek, készségek és értékek. Nincs, nincs, nincs. Olyan, mintha valamiképp a távolba merednék és ott távol keresnék valakit. Talán a Senkit , aki Sohase létezett. A kutya az egyedüli, aki ha kapcsolatra vágyik, eléri nálam. A kutya minden területen eléri mindazt, amit az emberek sose. Bár nem is akarnak már semmit és lehet, hogy én se tőlük. Írhatnék emailt de vajon kinek lenne jó. Miért?! Vajon megért? Figyel rám? Reagál a leirtakra? Visszajelez? Nem mindenki, de belül talán reagálnak, éreznek, legalább valamit ebből a zűrös belőlem. Én pedig továbbra is rossznak, szerethetetlennek és értéktelennek érzem magam. Jót tenne a pozitív visszajelzés, ami sosincs és sose volt. A szeretet, ami sosincs és sose volt. Az érték, ami talán haloványan , nagyon haloványan jelen van, de időközben eltűnik jobbra-balra a semmibe.

Megyek előre a kutyával, az utak február vége lévén még üresek és hidegek éjszaka. Éjszaka az üres utcákon, a friss levegőn, mintha tisztulnék. Éjszaka tisztulok ki az emberekből, hajnalig olvasok és tisztulok. Elaludni képtelenség, a testem, a lábam nyughatatlanul rugdal, forog ide-oda , zizeg belül, nem nyugszik. Majd jön a reggel, késő reggel és ismét folytatódik minden.

Csak haladunk. Nem látok, nem hallok, nem érzek. Mintha valami Semmi lennék az utcán a testemet beburkoló ködben. Lebegek a semmiben. Láthatatlan, érzéketlen testtel és lélekkel. Persze, senki se érti, mi a szitu. Jó lenne valaki, tán max egy-kettő, akivel feloldódok és felszáll a köd. Majd újra visszatelepszik és nem enged. Az univerzum körbekerít és két világ között szállok a szellemekkel. Itt ragadtak a földön, de már nem ide tartoznak. Keresem őket a távolban és mikor megtalálom őket, csak lebegünk.

Nem élek már egy ideje a földön de még nem mehetek át a kapun túlra. Ki tudja, mi várna ott. Gyakran elgondolkodok, vajon ott jobb lenne e , vagy vajon itt ragadnék e én is, nem ebben a földi testben.

A pszichológus úgy mondja, beszűkülés, én lehet azt a szót használnám, disszociáció. Ha az, akkor elég súlyos és erős mostanság.

Félek a világtól. Kinn csak a veszélyek várnak. Az emberek szétbasszák a lelkem. Vagy én baszom szét őket? Csak úgy csendben, magamban, passzívan, belül ordibálva a gondolataimat, a véleményemet, az érzéseimet. Fáj belül lenni, de nincs út kifelé. Senki nem segít, senki nem szól. Lehet persze, önkéntes izolációban vagyok, magányosan, kinn mégis ez a beszűkült állapot játszik.

Köszönök, nem köszönök, szólok esetleg két szót vagy annyit se,  csak megyek az utcán. Megijedek, megugrok hangoktól vagy épp  a közeledő lépésektől, az emberekben paranoiásan mindent látok. 

Kerülök, félek, rohanok. A Semmiből rettegve rohanok a lakásig, szó szerint feltépem az ajtót és lihegve állok az ajtóban. Mintha versenyt futottam volna önmagammal és az út egyre és egyre szűkebb lett volna. Fullasztó így az élet. Rettegek, elbújok, ismeretlen emberekkel beszélgetek, kifelé a beborító ködből.

A trauma az trauma, az önvédő mechanizmusok, a disszociáció, a hasítás stb mindennapossá tudnak válni.

A világ egyre szűkebb miközben a hideg levegő arcodba csap és csak mész tovább és tovább egy Senkiként a Semmibe a Senkivel. Nem látsz, nem hallasz, köszönsz, nem köszönsz, két szó vagy egy se, az a belső nehezen előhívható erő, megéri e kapcsolódni a világgal, ha úgyse lesz soha semmi jobb. Az emberek jönnek aztán továbbmennek és a továbbiakban minek is csinálni ezt itt.

Ez az a nagy büdös Élet? Nem is érdemel nagybetűt. élet. nem érdemel se tiszteletet, se kedvességet, sötét, ködös, megbízhatatlan, állandó félelemben és bizonytalanságban tart. nem szeretek itt. vajon a kapun túl lenne mit szeretni? lenne kit szeretni? kimondható lenne e a két szó? : szeretlek, hiányoztál. A földi élet nem erről szól. Sose tudtam kimondani ezt a két szót, ahogy azt se, hogy - szükségem van rád - . Csendben vagyok, belül vagyok és a ködfelhőben távoli, távol tőled és önmagamtól. Talán védelek. Talán önmagamat védem. Nem védhetem mindig önmagam, se magamtól téged, mindkettőnket a világ fájdalmaitól. Túl sok a fájdalom, a gyerekkorom óta érzett folyamatos fájdalom. Félek tőle. Félek magamtól. Félek tőled is.

Maradok a szűk utcámban. Nem látok, nem hallok, nem érzek. Menekülök, félek, levegő után kapkodva tépem fel a lakás ajtaját...

Minden változik és ez mindig is ijesztő volt. Most ez van, kinn pedig az van, aztán meg ez lesz, benn és kinn. Alig várom az estét, sőt, az éjszakát. A csendet, a sorokat, amik más életekbe vezetnek, más fájdalmakba, más örömökbe. A késő estét, az éjfelet, a hideg levegőt, a csendet, a hajnalt,  a csillagokat, a magányt, a könnyeket....és mégis érzek, valamit, Valakikkel, akik már rég nem földi lények.

Én és a világ. A világ és én. Más és más realitás. Van és vagyok. Nem vagyok és ő sincs. Nem látok, nem hallok, nem érzek. Az Univerzum már egy teljesen üres rám telepedő ködbe ágyazza az életemet. Nincsenek többé csillagok, nincs sarkcsillag, nincs már göncölszekér, se a Hold ablakon át bevilágító fénye és nem látszódnak a horoszkóp jegyeinek formációi se. Üstökös, bolygóállás, Merkúr retrográd, már semmi se hat és én magam se létezek itt. Se testben, se lélekben.

Eltűnt a Mindenség és a Mindenségben én is. Nincs több út vissza.

Hello, hello, így egyszerűbb nekünk,
Hello, hello, csak érkezünk, s megyünk,
Hello, hello, és többre nincs idő,
Hello, hello, és jobbra nincs erő,
Hello, hello, mert minden menekül,
Hello, hello, mert gyorsabb egyedül,
Hello, hello, hát üldözzük tovább!
Hello, hello, még ennyi köt hozzád:
A nem túl fontos mondatok közt fél órák...