Nem jó élni.

Hosszú napok, hetek telnek olyan egyedül, hogy feltorlódik benned a fájdalom. Telnek a napok és te már nem lélegzel. Megszűnik benned az Élet. Érzéstelenül, belül már nem élsz egy kívül igenis élő és mozgó világban. Minden olyan távoli, olyan elérhetetlen és olyan magányos, sötét, pedig ahogy haladunk ki a  télből, érezhetően mindig kicsit tovább van világos.  Mégis időnként fekszel némán az ágyon és így sötétedik rád . Mozdulatlanul. Némán. Egyedül a sötétségben. Majd telnek a napok, némán, lelkileg fullasztó, nyomasztó levegőtlenségben. Hiába nyitod ki az ablakot szellőztetni, jöjjön be a friss délelőtti napos levegő, a lelked ettől még fullasztóan sötét.

Napok telnek. Fekszel, sétálsz, olvasol, sétálsz, olvasol, sétálsz, olvasol, tv-t nézel, fekszel, néha elejtesz egy-egy telefont, amikor épp meg mered tenni, de telefonálásokkal se lehet sokra menni. Néha sodornak az álmok, néha csak a merő éjszakai üresség. Napok telnek a sötét, levegőtlen örömtelenségben - ami mindig is így volt. Már nincs, mi felszítaná a tüzet, elfogyott minden motiváció, elfogyott minden régen jelen lévő lelkesedés, minden elfogyott, mindent megölt az élet. Halott életből pedig elég nehéz élőt összehozni. Főleg, hogy már túl sok-sok éve halott.  Sok-sok év, míg kihuny az emberben az utolsó láng is és az utolsó üstökös is elhagyja a Földet. Visszamegy a picsába, a világűrbe.

Segítség nincs, nem is lesz, ami lenne, ott meg a kérés bukik be. Egész életedben azt tanultad, hogy magad vagy a nehézségekkel, hát magad is vagy. Mindegy, hogy kórházban vagy vagy kinn a valós életben, nehéz. Egy kórházban viszont, legalább elvárják, hogy kérj segítséget - légy képes rá! , sőt,  odahajtanak a nővérszobához, ha látják, baj van. Az kórház, ott ha baj van, ott van segítség. Kinn az életben még helyzetfüggő tűzoltás sincs, hacsak nem bírja az ember az életet addig, míg eljut a heti egy terápiára és ott ordíthat, zokoghat és párnákat vagdoshat a falnak.

A világ elvárja tőlünk a normalitást, mintha minden mindenhol annyira normális lenne a világban. Hát kurvára nincs így, sajnos. Sokszor a külvilág az abnormális. Nem vagyunk szociálisak? Mindenféle gond van velünk? És? Másokkal nincs? A diszkrimináció szétszakitja a világot, az előítéletek mint hideg, fagyos falak húzódnak köztünk és a társadalom között.

Egyikünk se áll neki elmagyarázni...mert felesleges. Annyit mondasz, személyiségzavar, se kép, se hang, nem ám még, hogy neve is van??!! Azzal mégis mit kezdjenek?

Sokszor egyszerűen csak fáj, maga a létezés is, maga az élet fáj. Néha úgy érezzük, itt és most meg akarunk halni, vagy egyszerűbb esetben csak kiszállni az emberi létezés fájdalmából.

Veszel egy forró zuhanyt. Utána lehajolsz, mindenhol csepeg rólad a víz, az érzéseid ilyenkor kezdenek folyékonnyá válni. Fogsz egy törölközőt, nyomkodod a szemed, a fejed, érzed, hogy szétrobban. Könnyek feszítenek. Megpróbálsz lélegezni, beszívod a levegőt, megremegsz. Sarkadon ülve fejed az ágyba tolva masszív zokogás jön rád. Mintha így keresnéd vissza az életben elvesztett levegődet. Egyre csak zokogsz, orrod eldugul, megint kiszárad a torkod, hányásig köhögsz. Addig csinálod, amíg lassan újra képes vagy mélyen beszívva a levegőt lélegezni.

Hogy közben mi történik?

Aki szeret, az miafaszt szeret benned??? Hm?? Jó kérdés. Senki se szeret, senkitől se kapsz egy jó szót, egy pozitív jelzést, semmit. Részedről persze nem akarod mindenki élet-örömét szétbaszni, ezért tartózkodsz attól, hogy bárkivel is beszélj. _ ergo, mint már elhangzott, nincs támogatás, a családdal nincs kapcsolat, barátok nincsenek _ akkor?

Terápián volt szó arról, hogy nem a borderline határozza meg az embert. Annyi helyen mondják. Nem a betegség határoz meg. Nem a borderline, nem a bipoláris stb, valamilyen formában túlmutatsz a diagnózison,több vagy annál. Neked pedig állítólag amolyan "borderline identitásod" van. - Biztos vagyok benne, hogy van személyisége, de azt szeretném, ha maga jönne rá. Hm???? Jöjjek rá, hogy a mentális állapotomon / betegségeken kívül milyen esetlegesen pozitív vonásaim vannak? Mi tesz ezeken kívül azzá, aki vagyok?

Egy nagy szarkupac vagy. Egy szerethetetlen szégyenteli mocsok a világban. Persze ennek a gondolatnak is van háttere.

Milyen értékeid vannak? Semmi. Masszívan semmi.

Hát a kreativitás! Faszt a kreativitásba, abból nem élsz meg.

Amerikában borderline-os verseskötetek, könyvek születnek, sajátsztori könyvek, blogbejegyzések könyvbe ágyazása. Magyarországon miafaszért nem megy semmi?

Miért érzi azt az ember, hogy egy utolsó értéktelen szégyenteli szarcsomag?

Nem jó így élni.

Lehet, Amerikában se lenne jobb. A borderline az Amerikában is az, épp csak úgy élik meg ők is, mint mi itt. Épp ugyanannyit szenvednek ők is minden nap mint a magyar sorstársak.

Talán. Talán majd lesz egy könyv. Úgy néz ki. Ha összejön, talán benne lesz pár versem. Talán...ha sikerül visszaszereznem önmagam egy darabját.

Talán egyszer lesz majd miért élni.

Gyömbértea, gyógyszer, emelt adag nyugtató és az írás. Kilégzés.