Volt egyszer messzi erdőkön-mezőkön túl egy különös világ. A fák kopáran nyúltak az ég felé, sötét volt és elhagyatott, így az emberek nem szerettek arra járni. Ezen a vidéken súlyos erők uralkodtak, lények bújtak meg a bokrokban, a fákról baglyok mély hangja búgott az éjben. Aki csak ide betévedt, az soha nem tért vissza az Életbe.Hiszen számukra oly távoli volt az Élet. Oly távoliak voltak az érzések, oly lélektelen volt a világ. Ők voltak az Elfeledettek.

Kinn a valós naposan-szelesen élő világban is éltek emberek. Ők nagybetűsen EMBEREK lehettek. Számíthattak egymásra, senkit sem hagytak hátra, hagytak magára, egytől egyig számítottak, értékesek voltak és lelkileg szépek. Lehettek érzéseik és senki se lett az érzései miatt kitaszított. Köztük élt Léna, egy fiatal lány,  gyönyörű, hosszú barna hajjal,  mélybarna szempárral és óriási lélekkel. Léna mindig is hitte, hogy ő azért született, hogy segítsen az emberiségen. Mint pedig történetünk mutatni fogja, ő is megriadt az Elfeledettek vidékétől.

Történt egyszer, hogy egy Elfeledett túlságosan eltávolodott otthonától, bízott benne, hogy az ő világán túl is létezik egy másik, egy jobb világ és talán jobb élete lehet. Épp a két világ határán volt, mikor találkozott a csavargó Lénával. Beszélgetni kezdtek. 

- Üdvözöllek Vándor! Honnan érkeztél ? - kezdte Léna, mert érezte az Elfeledett zavart ijedtségét.

- Az én életem máshol van. Messze innen. Egy borusabb vidék. Ha társulsz hozzám, megmutatom.

- Szívesen - mondta Léna - hiszen alapvetően egy nyitott lélek volt. Nyitott másokra, más világokra.

Hát követte az Elfeledettet, miközben lassan beszélgetni kezdtek.

- Te honnan kerültél ide? Valószínűleg a határvidéken találkoztunk, így nem vagyunk már messze.

- Csak elindultam otthonról, felfedezni kinek segíthetek. Hiszen egész eddigi életemben azt éreztem, erre születtem.

Az Elfeledettnek kezdett belül valami dobbanni, az ereiben a vér is mintha élénkebben mozdult volna. Sose érzett még hasonlót. Hátha valaki végre segíthet a mi világunkon is. - gondolta.

Lassan közelítettek az Elfeledettek vidékéhez, Léna pedig érezte, ahogy változik a környezet. Látta és érezte, egyre nyomasztóbb érzései lettek.

Majd beértek. A szokásosan borus, kietlen táj elszomorította a lányt.

- Ti itt éltek? Kik vagytok ti?

 - Elfeledett Lelkek - mondta az Elfeledett.  Te talán segíthetsz a világunkon - tette hozzá reménykedve.

Léna szétnézett, szemöldökét felhúzta. 

- Mit csináltok itt? - érdeklődött.

- Próbálkozunk. Próbálkozunk élni. A te világod kitaszított minket. Hiába próbálkozunk, nincs válasz, nincs kapcsolat, nincs segítség. Minden hiába ...

Léna legalább őszinte volt.

- Az én világom valóban nem tud segíteni. Lelombozó ez a hely és ti, mivel úgy néz ki, megszoktátok itt, valószínűleg nem tudnátok közénk beilleszkedni a valós napos világban, mert nektek már talán végleg ez a hazátok.

- Mi mennénk, mindent megtennénk! - könyörgött az Elfeledett. Kérlek, mondd, hogy segítesz.

- Nem tehetem - hangzott a válasz. Annak segítek, akiben van akarat, és tisztán tudja, hogy létezik egy jobb világ. Hiszel ebben? - kérdezte Léna és figyelte az Elfeledett reakcióját.

Vándorlásaim során találkozhatok ilyenekkel is. Köszönöm, hogy elhoztál ide, megmutattad a ti világotokat. Úgy érzem ez sose lehet jobb vagy más - mondta, majd hátat fordított és elindult.

Az Elfeledett pedig ismét elvesztette azt a maradék aprócska hitét, hogy talán egy nap megszűnik az átok és nem lesznek többé a többségi társadalomban kitaszítottak.

Hitt benne, hogy segítséget lelt és talán ha az ember nem adja fel a hitét, egyszer talán a társadalom lehet jobb és  a mentális nehézségekkel élőket is befogadja.