Valami más lett, valami üresebb, valami lehetetlenebb, valami még ezerszer fájóbb, mint eddig.Valami ismét végérvényesen megváltozott. Nincs többé visszaút. Egyetlen "apróság", ami a többi embernek apróság, másnak a zokogás, a teljes összeomlás, visszazuhanás a korai gyerekes hiányok és az ebből fakadó működések felé.
Egy kis időre közelebb éreztelek majd ismét végtelenül távoli és elérhetetlen lettél. Szerettem volna, igazán szerettem volna, hogy amit elterveztünk, sikerüljön. Annyira izgatott és lelkes voltam és pörögtem és vidám voltam és viccelődtünk. Aztán pár óra alatt minden megváltozott és én ismét ott találtam magam az üres semmiben, lebegve az űrben, ahova mindig is tartoztam.
Te vagy / voltál az egyedüli olyan, akivel lehet kapcsolatom, vagy akivel még van mit remélni, legalábbis volt, eddig. Oh! Végre, talán egy közös program! Hát nem. Miért is megy gajra minden próblkozásom, nem is értem, de már szinte megszoktam. A pofon, a falnak ütközés viszont ugyanolyan fájó mint mindig is volt. Hiába szeretnéd, szívből szeretnél, valami közöset...és nincs kivel és már az az egyetlen is mehet a levesbe. Szerettem volna, igazán. Aztán jött az eső és a sötétség és már nem is volt kedvem. Igaz, való igaz, hogy én mondtam vissza előbb _ lehet, mert előre éreztem, hogy te se jössz _ teljesen érthető okokból _ és így, én se megyek. Nélküled nem megyek idegen emberek közé. Veled mennék, de úgy néz ki esélytelen vagyok.
Aztán ugye ott a vallás _ Sokszor érzem úgy, hogy félre vagyok dobva _ vannak jobb programok, mint velem találkozni, vagy valamit csinálni, hát nem _ és mész ide-oda és jól érzed magad. Nem, nem arról van szó, hogy irigy lennék, mert te jól érzed magad.
Én viszont túl elhagyatott vagyok, túlságosan magamra hagyott egy olyan világban, ami szétcincálja az embert. Szerettem volna és szeretnék is más lenni, de nem tudok. Szeretnék jobb lenni, szeretnék valakinek annyira számítani, hogy szán rám egy kis időt, ha csak egy kávényit de annyit se, senki... mindenki mindig rohan, ide megy oda megy amoda megy, ahol jól érzi magát. Én pedig csak szeretném mindezt és végre találok egy közös programot és mi lesz belőle, a NAGY BÜDÖS SEMMI. Pedig ma bár hideg van, nincs annyira sötét és talán....de mikor azt mondtad, hogy te se jössz most erre, így én főleg nem. Nélküled! Mert nélküled képtelen vagyok emberek közé menni. Egyedül, ki a világba, idegen emberek közé, csoportosulásokba, akik közé nem tartozok, így, bárhova is, csak a szorongás.
BORULT A VILÁG.
Éjjel feküdtem sötétben az ágyon, néztem a plafont és a semmiből kezdtek folyékonnyá válni az érzéseim, a szememen át áramolni kezdett a lelkem. Háromféle azonosítás: SZOMORÚSÁG, CSALÓDOTTSÁG, ELHAGYATOTTSÁG. Így együtt minden is együtt állt. A bagoly ismét itt volt, sírtam, szorítottam magamhoz, mintha az egyetlen kapcsolódási formám lenne. A bagoly mindig itt van, ha szükségem van rá.
Reach out! - mondják néha. Nyújtsd a kezed, ha baj van. Kinek nyújtanám, ha az emberek elkerülnek?...mintha valami leprás lennék, valami büdös és fertőző beteg. Pedig csak a lelkem áll romokban és a szívem a szemétlerakó telepen rohad. Nehezen viselhető, persze nehezen viselhető, hogy a legapróbb dolgon is borul az életem. Ami az átlagnak normális, az nekem egyenesen regresszió.
Egy ideig annyira jó volt, bár csak cseten volt kapcsolat, de volt. Kicsit közelebb éreztelek, kicsit másképp éreztelek. Most pedig ismét robbant a bomba. Túl közeli voltál, túl jó volt ahhoz, hogy ne lökjelek el magamtól. Túlságosan fáj. Túlságosan fájsz. Túlságosan fáj, hogy sose fogunk már találkozni.
Megpróbáltam, nem jött össze. Valószínűleg sose próbálom meg többet, legalábbis az elkövetkező egy-két évben tutira nem. Újra és újra minden egyes egy kis ideig működő emberi kapcsolattal ez a minta megy. Próbálkozok aztán minden szarba zuhan és piálnom kell. Próbálkozok, aztán szorongok. Próbálkozok aztán minden újra kiszámíthatatlan. Épp mint az élet otthon. Valaki beszólogat a borderline-ra, a belsőm összezavarodik, buli és pia és aztán naná nem tetszik, akivé lettem. Nem vagyok más, az vagyok, aki eddig is voltam, csak kijöttek a mindig is felszín alatt ott mozgó, mára robbanó mindenek is. Ami ugye, nem tetszik, mert régen "kedves és barátságos lány voltál". És? Az évek teltek és az élet évről évre szarrá vágott. Mert maga nem a depressziója miatt van itt - hangzott el akkoriban már az első napon. Aztán pár hónap alatt minden megváltozott.
Ölelem a baglyot és beleharapok a saját karomba, addig harapom, amíg nem érzem, hogy fáj, addig harapom, amíg ki nem száll belőlem az utolsó erő is. Az utolsó reménytelen erő, a közel és távolhoz, kapcsolathoz és a fájó ürességhez, közös meg nem valósult programhoz és a legmélyebb elhagyatottsághoz...
AZ UTOLSÓ REMÉNYTELEN ERŐ A LÉTEZÉSHEZ ÉS A NEMLÉT MÉLY FÁJDALMÁHOZ.
....már lassan az arcodra se emlékszem. Eltűntünk. Ott vagyunk valahol a levegőben, a felhőkben, feloldódtunk a végtelen Semmiben, amiben talán a Valami táncolt köztünk, aztán a Valami is meghalt. Végül, már nem is létezünk.
