Csendes az éjszaka,

árnya álomtalan lapul a faladra,

s az ördög benned lapul kacagva,

sötét őszi felhő lebeg a magasban,

és a gyomrod összetartja a csomó,

nem alszol, az éjjel nappalba sodró,

és ordít veled és te ordítasz, fájó,

lelked mélyén a tenger viharosan hullámzó.

Fulladozó léted mindennap kell élned,

nem nyugszol el, mindig a másnapot féled,

nem bírsz szólni, lekapcsolódva csak a távolba révedsz,

már nem szólsz, de belül ordít a lényed,

némán nézed könnyesen a messzi vidéket,

mert mindenki oly távol,

lelkedre a halál bélyeget rányom,

és csak ő is ordít veled,

nincs beszélgetés és nincs már szeretet,

szíved csücskén egy csepp vér lecseppen,

ordít veled majd zokogsz, a csepp belül remeg,

kívül is remegjen.

Ordít és ordítasz,

üvegfaladhoz ezer sebből vérző szavak vágódnak,

majd vége,

a család megsemmisít egy életre,

nincs szükséged többé erre,

vércseppet könnyezel a benned élő lényekre.

Végül a gyermek szorongva sír, dúló agresszióval

gondol a késekre,

újra és újra megölik benne és lelke halott erre az életre.

Ki vagy Te? Nincsen saját éned se,

remeg már a kés is, s végül nem bírod

minden darabokra robban, apró részekre.

A gyermek végül halott. Miért született erre a fos életre? 

Csak menni kell tovább az üvegfal-hasadékon át a beszűrődő fényekbe.