Mikor agyadban táncot lejtenek a félelmet keltő, veszélyes hangok,

a téren megkondulnak a szellemeket hívó harangok,

és csak beszélnek benned, egyre bántanak,

lebasznak és kétnaponta a sírba rántanak,

mert végzetes vétség, irány a börtön,

mi lenne hát lelkedben olyan, mi öröm,

csak gürizel, hajtod a kereket,

bántásból kapsz is eleget,

mert semmit nem tudsz úgy csinálni, jó legyen,

az érzelmi erőt lassan, folyamatosan veszted el,

mert elszívja a bántás, az élet, az emberek;

kik között nem vagy más, csak disszociált kísértet.

Hangod oly messzi,

a másiktól fél, többé nem keresi,

törölt számok, törölt életek,

törött kapcsolatok és törött képkeret.

Sötét, ködös világ, középen egy szellem,

testnélküli, te vagy, kit a világ szarja elnyel,

és keresed, hol lesz, mikor lesz már vége,

s a törött képkeret darabja vörös csíkot húz az égre,

és már minden lebeg! 

Végre! 

Test a testben fájdalmasan begyulladva égne,

ellobban a láng, hamut szór az égre,

füstjében a szellem elillan már.

Vége!