Tán meg is haltál, nincs tovább, belül nem élek,

a szavak elhalványodtak, többet nem érzek,

fáj, hogy valahol távol, mégis létezel,

de hogy miért nem, miért nem megy, már nem kérdezem,

és vágyom emléked, szomorú könnyek folynak,

dől minden, leég, hamuvá leszünk, alatta a romoknak,

kezem kezedet keresi, mintha valami fontosat jelentene,

a tüzes por betakarja testünk, távoli minden emlékünk,

volt, mikor jó volt és volt, mikor tiszta,

lelkem ma már csak a szorongó könnycseppeket issza,

sztereotip vélemények, manipulatív, zsaroló, szemét,

azt kívánod, bár jobb ember lehetnél,

és aztán a hasítás jó és rossz között,

elveszik a kapcsolat, agyad és lelked elpörög,

és a zsepik ott rohadnak melletted,

az ölelő cicát szorítja két kezed,

mintha megvédene önmagadtól,

aztán mégis ellentétes kezed ellentétes karodba karcol,

és folyik a vér, de nincs már több fájdalom,

és a betük majd lassan ... lassan jönnek,

eltervezett: a betűk formái s benned gondolatok pörögnek,

és akkor azt hitted ... én magamat rossz embernek látom,

mert minek lássam, az impulzív, áramló vér a mellkasomra nyom,

és csak állsz ott, valahol, tőlem nagyon messze,

és az életemre ismét leszáll az elhagyott gyerek képzelete,

és csak egy messzi kép maradsz, egy ködös fantázia,

valahol talán létezel,

testemen él emléked,

rajtam vérzel el.