Próbálod késleltetni, egyre csak próbálod, miközben a düh, a pánikba fulladó szorongás mögött rejlő, ott van benned és szít és szít és szít. Próbálod késleltetni, plaza-ban kell kóvályogni, olvasni, festeni, istentudja, bármit is csinálni, hogy ne, hogy ne, hogy ne, mégis érzed, érzed magadban mélyen, hogy hamarosan jön, hamarosan veled lesz és elindít a hullámvasúton és sikíthatsz, de már sikítani se tudsz ...

Végsőkig olvasol, aztán eljön az éjfél - fél egy , úgy érzed, ideje lefeküdni. Vagy csak ideje sötétségbe helyezni a lelked? Mivelhogy tudjuk, hogy a lélek igazán csak a sötétségben mutathatja meg magát, a sötétség így valahogy a hullámvasút kezdő fogaskerekein való elindulás érzetét adja. Megszoktad, hogy nappal, hétközben, munkaidőben végig-végig a nap 90%-ban a magasan funkcionáló borderline vagy. Shit világ, magasan funkcionáló, fáradt és tompán a világba bámuló, mosolytalan, életkedv nélküli, mindenkivel jópofizó, már amennyire...az élet határok közé szorítja a lelket, ahonnan valójában nincs kilépés. Nincs megélt érzelem, nincs tisztulás csak a tömény napi emberi mocsok, amiben a lélek elfárad és végtelenül telített és koszos lesz. Disszociált állapot napokon át. Mindent elviselsz, nem érzel, nincs test és nincs lélek, csak a lebegés valahol a tested felett az ég felé félúton.

Majd öt kínkeserves nap után eljön a hétvége és vasárnap hajnalban minden összedől..... minden, amit addig a hétköznapok elfojtottak, felszínre tör, hiába akarod folyamatosan késleltetni, ott van benned és rád talál és élve felfal. A sötétség körülvesz és elerednek a könnyek, felszínre törnek és te zaklatottan bújsz a saját karjaid közé, ahol bőrödet össze-vissza vizezik, melegítik. Rájössz, hogy a tüdőd már nem bírja, nem jutsz több levegőhöz. Zaklatottan lámpát kapcsolsz. Hajnali 1 óra. Elindult a hullámvasút és te ott rajta csak zuhansz és zuhansz a mélybe, aztán kicsit fel majd le majd fel....végül le le le, a mélybe, a pánikos szorongás magával ragad és tudod, hogy ez a hajnal is el van baszódva, mert elindult .... és az elfojtott hétköznapok után nincs más választásod, mint végre felülni rá és hagyni, hogy elárasszon minden, hogy száguljon, rohanjon veled a semmibe...

a bizonytalan jövő felé. Mert a jövő lassan bizonytalanná válik, a megélhetés veszélybe kerül, az élet mint valami sötét felhő terpeszkedik a hajnalod felett.

Nincs senki, konkrétan senki, akihez fordulhatnál és pont nem egy lelki elsősegélyt fogsz hívni...pedig lehet, pont azt kéne, de egy idegennek elmondani az életed bizonytalanságait úgy érzed, túl intim. Hát akkor? Szerencsés vagy, ha csak egyetlen ember is van , akinek írj. Olyannak, aki tud kezelni ezzel az egész hullámzó szarkupaccal együtt és figyel rád... olyannak, akinél nem kezdesz azon zakatolni, egyáltalán elolvasta e a soraid. Mivelhogy tudod, hogy a legtöbb ember, aki megtudta a helyzetet, már nem fog elolvasni és nem fog időt szánni a szarjaidra. Nem tudok segíteni! Én ehhez kevés vagyok! - mondják sokan. Hiába is magyarázod, hogy te nem azt várod mástól, hogy segítsen (mivel ezen adott helyzetben nem is lehet ) , meg csalódjon, hogy nem tud .... és ezért persze ghostingol, eltűnik, megszakítja a kapcsolatot. Ez nem szeretet, amikor ott hagy magadnak a szarban. Ő kevés ehhez! - oké, felfogtam, csá. Szóval, ha csak egyetlen bárki van, akihez fordulhatsz a hajnali hullámvasúton, jól becsüld meg Őt. Ne rajongj és ne legyen semmiképp a kedvenc embered, ne kötődj túlságosan, ne okozz magadnak felesleges problémát, csak szimplán örülj, hogy az Ördög világában is, hozzá, mint az egyetlen emberhez, fordulhatsz.

Elkezdhetsz írni, írni a dühödről, a fájdalomról, a jövő bizonytalanságáról, arról, hogy ijesztő hónapok jönnek télen, ha minden úgy történik, ahogy ez kb el van tervezve...mindig minden valahogy be van harangozva, el van tervezve és aztán semmi se történik. A macska-egér huzavonának lassan vége és ha a bizonytalanba lépsz, akkor is lépsz, lehet, hogy bele a semmibe...

és lehetséges, hogy napi szinten pánikok lesznek addig is és utána pedig ki tudja és ha van bárki, akinek írhatsz a legmélyebb ponton... és a dühöd újra és újra szít és az első félmondatok között még sírva küzdesz a levegőddel, beszív, kifúj, beszív ... megfullad... majd továbbra is ír, görgeti a szavakat, szavakba forgatja a szorongásait és a szavak, a mondatok között lassan csillapodik a hullámzás, a levegő rendeződik, a test lassan nyugszik. Már csak mérhetetlenül fáradt. Fáradt élni és aztán hajnali 4 , félálomban mintha valami fémcsőnek ütközött volna, ami puff visszadobja a lábát, az egész test ijesztően megugrik, a szemben újra könnyek gyűlnek...

A hullámvasút kezd lelassulni, a test félálomban reagál a nyugtalan megnyugvásra ...

Majd aztán, valahogy, ki tudja, hogyan fordul a hajnal a következő reggelbe.

A szemek, a lélek fáradtak,a test csak létezik a semmiben, valami furcsán nyugodt és mégis fáradt napra kelt.

A jövő viszont ugyanúgy bizonytalan, a dolgok történni fognak, a forgatókönyv alakul és most se te irod. Eddig más írta, most meg elkezdi kőkeményen az élet írni. 

A hullámvasutak és a ziháló lélegzetek között, vajon leszel valaha képes arra, hogy ezt a forgatókönyvet te ird??