Tudjátok biztosan, mi ez. Régen, amikor még voltak azok a régi május elsejék, egyszer egy ilyen viharosan száguldó hintában..... Elől, hátul két ismerős lány, összekapaszkodtunk, betekertük és csak az üvöltés maradt és ők pedig vissza : - Engedd el!!! , a válasz vissza- Neeeeem !!!! 

Ez a hajlobogós ringlispíl jut eszembe. Ilyen egy borderline lelke. Bármi is történik, pakk, kimozdít az amúgy is instabil "egyensúlyodból" és újra, repülsz és repülsz, zokogsz, párnába ordibálsz sírva és mintha a ringlispíl közepére, itt is kevés választ el, hogy telibe hányd a párnát. A nyelvben is vannak utaló szavaink: megemészthetetlen, nehéz megemészteni, sőt, gyomorforgató. Van, ami az, gyomorforgató, amikor látod a valóságot, a mocskot, amiben emberek élnek, legrosszabb esetben a szüleid elbaszott kapcsolatát és életét, amikor egyik végtelenségig szórakozik és játszadozik, a másik viszont semmit se érzékel, sőt, foggal-körömmel védi. A hangerőt feltolod és süvítenéd le a haját, hogy lássa már meg a valóságot, de sose fogja. Az, ahogy egy pici kutyával bánunk, lemintázza a kisgyerekkel való bánásmódot. Persze , lehet, tudatosan nem emlékszel rá, csak figyelsz és a lelked égni, izzani kezd a sok triggerelő hatástól. 

és...és védi, foggal-körömmel, nincs mit tenni. Eljutsz addig a pontig is, hogy már őt se sajnálod. Önként ragadt a szarban, talán mára hozzá is szokott, annyira idomult, hogy védenie kell. Süvítenél mint a szélvihar, de felesleges, le kell lépni....onnantól pedig egyedül maradsz mindennel. A ringlispíl hintáján a két ismerős lány eltűnik, ott maradsz te, felkavarodott gyomorral, rettegve szállva a viharban, miközben tudod, hogy egyszer kihány, elrepít és akkor telibe hányhatod az Univerzum összes kibaszott csillagát. Innen, innen, vannak olyan állapotok, amikből nehéz a szélviharban felállni és menni tovább. A munkahelyi alkalmatlanság és a "könnyes búcsú" ilyenkor másodlagossá válik, mert a vihar teljesen más területen tört rád. 

Persze próbálod csitítani, hagyod Istent, hátha majd az csitítja, de csak folyik a könnyed és a fájdalom szétszaggatja a lelked, a szeretettelenség és a magány , a magadra hagyottság üres lyukat ver szívedben. Istenről azt mondják, szeretetével mindent betölt. Erre még várakozol. Csak folyik a könnyed és engeded, hogy lássa bánatod. Mivelhogy a viharos,passzív, konfliktusos sms-ezés után is mi maradt... az űr, a mérhetetlen fekete lyuk a lelkedben. "Befejeztük". Oké, ha így állunk, én is befejeztem egy időre. Azt hiszik, csak úgy, simán túl lehet lenni mindenen. Sajnos, ez nem így működik. Erre mondják, hogy az érzéseid érvénytelenítve vannak. Aztán persze, amit felemelt hangerővel süvítesz, a másik süvíti szembe az ellenkezőjét, a harmadik védelmével, lehet süvíteni, mindig te maradsz alul. Téged nem lehet meghallgatni és amúgy meg,  teljesen érvénytelen, amit érzel és pofázol. Bele lehet szokni annyira a szarba és a mocsokba, hogy már nem lát ki belőle az ember és te is eljutsz odáig, hogy már nem fogod sajnálgatni, ha ennyire foggal-körömmel védi. Ne írj, sms-t se. Mert? Jajjj, sírni fog szegény? Sírni-ríni, játszani a nagy drámát, mert megmondasz dolgokat? Olyan dolgokat, amiket csak te látsz. Érdekes, hogy előző este még nagy vígan irogatta az sms-eket, miután a plaza-ban véletlen...szóval, nagy vigan. Egyik nap minden kerek, másik nap összedől a világunk, ezt kb amúgy a gyerekkor óta meg lehetett volna szokni. Minden kiszámíthatatlan és instabil. Borderline lány és nagy feltételezhetőséggel borderline anya és akkor BUMMMMM, OTT VAGY A RINGLISPÍLEN. Forog és forog és nem áll le, az érzéseid, a lelked mintha valami tornádó söpörné darabokra.

A mise, a JóIsten de még a több órás fodrászi őrület és a sötétlila haj se fog ebből a viharból kiemelni. Sodor és sírsz és falcolni akarsz és falcolsz, aztán abbahagyod, hátha létezik más megoldás is a sok diszfunkcionális szarság között. Bűntudatod van, bűntudatod, hogy miattad fognak meghalni, hogy már megint rosszat tettél, TE TETTÉL ROSSZAT..PEDIG KIBASZOTTUL NEM - MONDOD, MONDOD MAGADNAK,  de a spirál magába teker. Az állapot tart, a vihar pörget. Mikor lesz vége ? - kérdezed, de közben nincs nappalod, éjjeled, fáradt vagy a depressziótól, alig állsz a lábadon, tolod a nyugtatót, aztán amikor épp lehetőséged van, akkor a kávét és reméled, hogy egyszer vége lesz.

Most még csak fekszel...és fekszel és csak feküdni lenne benned erő, addig amíg magaddal nem rántanak a szavak és felpörög a lelked és benne a már régen halott élet. Aztán talán, talán majd megáll a ringlispíl, bezuhansz a kör közepébe és csak fekszel a gyengülő szélben, forog a gyomrod de a hányás elmarad.