Megint a hajnal, lefelé tartó spirál
mely sodor és majd egyszer valahol kihány,
szerettem volna kicsit élni,de már a létezés is fáj,
rossz vagyok; ha jó lennék, lenne egy barát,
nincs szó, némán sodor élet és halál,
könnyek fojnak, magába szív a spirál,
penge éle siklik, lelkem száraz, sivár
és belül a jégszoba négy sarka,
ott ül egy kislány, magát véresre marja
és a száraz, fagyos hideg fogva tartja,
dúl belül, üti egyre, többször beleüt a falba.
Üti, üti és lassan vér folyik, észre se veszi; meleg a karja.
Egyre csak üti de a jégszoba magában tartja,
elfárad majd a sarokban ül sírva,
zuhan és a jégbe karcolva fájdalmát írja,
de belül mégis erős,
a vérfolyam karján tekergős.
Csak üti, míg egy helyen a jég megtörik
és egyre csak üti,
belül forrongó indulat fűti,
elézuhan és a lélekkarcok a halál felé lökik,
s bár mindig szeretett volna csak kicsit élni,
éjszakákon-hajnalokon át mégis mindig sikerült
rettegve félni,
és a holló a sírig kíséri,
a lány született majd meghalt, bár megpróbált élni.
A jégszoba falán vér csepeg,
kicsit olvadni kezd hisz a vér melegebb,
majd ráalvad és ez lesz a szoba vége ...
Végül a lány kész meghalni, többé soha semmitől
senkitől se félve.
