Ismét eljött a vasárnap. Az utolsó az első munkanap előtt. Egész éjjeli hajnali síró szorongó szenvedés és röpke 2 óra alvás után újra munka, a fej zizeg, a lélek szorong, a test feszül. Annyi mindent mondanál, de nem mondhatod, annyi mindent tennél, de nem teheted .... talán kéne érezned is de már nem érzed. Leblokkol az élet. A test feszül, az emberek távoliak, a nehézségeidet senki nem ismeri el. Mikor lesz már meg az a kurva papír? Egyáltalán lesz ebből a megváltozott munkaképességből bármi is??  Másodszorra elfogadható volt és minden megvolt? Semmi visszajelzés. Teljes bizonytalanság. Az embert annyi rossz visszajelzés éri, jó már alig, ha éppenséggel nem a semmi, de legalább a rossz visszajelzés is visszajelzés. Megnyílsz, kiadod az egész sebekből vérző lelked és erre mi a válasz : nem értek egyet a döntéseiddel, a viselkedéseddel, az emberekhez való viszonyulásoddal, inkább ne írj többet. Oké, felfogtam, de ez megint akkora arcul csapás, hogy megint egy időre senkinek semmit. Trauma, családon belüli bántalmazás, személyiségzavar? Az ilyen dolgokat nem hallják meg az emberek. Bántod magad? Oh, az emberek könnyeden akarnak élni, azért nem tudnak ilyen infókkal mit kezdeni. Aztán meg, hogy annyira felbasz már a beszélgetés elején, hogy lelépsz a városi buliban kábára inni magad? Mert másképp nem bírod elviselni, hogy ennyire meg se hallja, amiről pofázol. Mert mindenre van magyarázat? Nem tetszik a döntés, hogy elmész inni? Majd ha meghallana valami minimális empátiával (igaz, itt sincs sok ) , esetleg tudna úgy közelíteni. De bazdmeg, nem tud....és mi történik ismét: minden szart elmondasz magadról, aztán EL INNEN, FUTÁS, ELLENKEZŐ IRÁNYBA. Miért hiszik, hogy ennyire veszélyes lennél? Veszélyes? Érthetetlen? Gáz? ----- és forditasz: Szerethetetlen? Értéktelen? Shit? Önkép minusz. Aztán meg, mégis van, aki kedvel, így szinte szétégve a pozitív visszajelzésre, kéred, mondja el, mi benned a kedvelhető / nem is szerethető / csak kedvelhető. Mond x dolgot, mit kedvel és úgy fogod vissza az áramló érzéseidet és könnyeidet, hogy van aki még... és ugyanígy, amikor néha-néha az élet bedob embereket, akinek még számítasz, a mindennapok kavargó poros, büdös és koszos sodrásában. Akinek még számít, aki Te vagy, aki előtt mersz kommunikálni, aki előtt nem kell elmaszkolni az egész lényed és életed. Aki nem ítél el és van, amikor éppen úgy, és hagy, ha éppen ellököd mert az instabilitásban is, aki fontos a lelked egy részének, oda vissza fogsz menni. Aki nem fontos, vagy épp túl erős a trigger halmaz, tiltod - vagy ő tilt vagy csupán szíved széttörve felfogod, hogy innentől kezdve itt is felesleges próbálkozni.....mert nem hallott meg, mert rögtön elítélt, ez se tetszik és az se. Végül is, megfogalmazódott, hogy NEM, NEM FOGSZ BOCSÁNATOT KÉRNI, AZÉRT, AKIVÉ VÁLTÁL AZÉRT, AKIVÉ AZ ÉLETED ÉS A CSALÁDON BELÜLI BÁNTALMAZÁS ÉS A TRAUMÁID TETTEK, NEM FOGSZ BOCSÁNATOT KÉRNI ÉS ITT IS MEGHUNYÁSZKODNI, HOGY BOCSIKA, HOGY ILYEN LETTEM... GONDOLSZ, AMIT GONDOLSZ, TESZEK RÁ.  Csakhogy nagyon nehéz magasról tenni rá. Beletenni egy mentális mocskos, poros dobozba, ahol minden is benne lehetne, ami olyan. Mert létezhet egy tiszta doboz is, szép, szalvétatechnikával díszitett fadoboz egy kis bátorító üzenettel lelakkozva, valahogy így. Ide jönne a szeretet, a megértés, az ítélettől mentes elfogadás, az érték, a nehéz pillanatokban való kapcsolat és figyelem - akkor is ha csak a pszichológustól kapod, vagy a két évente egy ölelés, megérintő zene szövege, egy kis apróság, gomb, egy ankh kereszt medál, bármi ami véd, aminek jelentése van, apró kis darabok, érzések, jelentéssel bíró tárgyak. Ez lenne a poros, mocskos doboz ellentéte.

Szeretnélek szeretni ha szeretnél, viszont szeretni, de félek, ez már sose fog menni, a világ, a buszok, a bevásárlás, a munkahely, mindenhol a tömény szociális lét, amikor többekkel kell párhuzamosan, különféle dolgokról kommunikálni, kimerül a lélek. Egy idő után az egész automatikussá válik, teljesen érzésmentesen csak jönnek és mennek, mint valami futószalagon a gyárban. Az emberek .. mint a futószalagon a cuccok a gyárban? Rég rossz. Máshogy nem lehet ezt kibírni. Nem mondhatsz semmit, az igazat főleg nem, kérdez, nem válaszolsz és nem kérdez többé. Csak csináljuk, amit kell. Aztán amikor egyedül maradsz és jönnek...és a futószalag, és még idegesebb és kapkodósabb lesz mert a futószalag csak fut és fut és jön és mondja és csörög a telefon és most ezt, most azt is, most email, megint email, nyugta, nyugta, semmit se kifelejtve, most most most...és aztán terápián darabokra törik a világ és a folyó könnyeidből végül sírás lesz, levegőt kapkodó sírás. Mi a baj? Bántotta valaki? Ja, az élet a baj, a mindennapok a baj. Ő viszont ott van és annyira sajnálod, hogy, biztos neki is nehéz, de ezt csinálja, ott van és segít, segít mozdulni, ha a páciens belezuhan az érzelmek túlcsordulásába és zaklatott és aztán üvölteni tudna, aztán párnákat vág a falhoz, majd végül....

végül pedig hangos röhögés közepette leül, ki lett élve a minden, a sírás fékezhetetlen röhögéssé válik...és beszélni kezd, csak hát a terápiás órán belül is veszedelmes az élet míg eljut az ember az első teljes kimondott mondatig. Hiszen a mindennapokban nem teheti. Kerülik, érzi, hogy kerülik és ő is nagyokat kerül. A cset után megmarad a köztes munkahelyi térben lévő feszült csend rezgése, vagy a "sokemberes" "invalidáló" "nehéz" helyzet megosztása utáni tömör csend.... ami belehúz egy szorongó spirálba és képtelen vagy ebédelni, mikor ott van előtted, képtelen, mert szorongsz, szorongsz azon .... azon, hogy megint meglesz egy újabb nehézség, amit fel lehet hozni és mindig újabb nehézségek kerülnek elő, hogy hagyd ott a munkahelyed, ha nem önként, akkor majd máshogy .... aztán péntek, hétvége, tuti újabb jel van, mert mégis hogy beszélsz az "ügyféllel" - az üvegajtón keresztül, hogy benne van a kulcsod de közben rángatja a zárat és pénteken már nem bírod tartani magadban azt a sok, sok, mindent,amit mindenféle emberi mocsoknak nevezel. A tömény semmiről szóló small talk-okat és egyéb szómenéseket, mert egy-kettőnek tuti szómenése van, a problémákat, amiket akkor is kontrollálni kell és átvenni, akkor is ha neked is megoldható lenne. Aztán még pénteken a munkaidő utolsó perceiben is összeveszni, hogy ki oldja meg.....és tepersz és tepersz, az utolsó 5 percben is és küzdesz azért, ha te kezdted el a folyamatot, te fejezed be. Nem adod át, mert megint feléd kerekedik, mert jobb, okosabb és több titulus és nagyobb múlt és tapasztalat... Aztán persze, csodálkozik, ha megjelenik - ő nem ismeri ezt a szót - a disszociáció, amikor már elvágod magad másoktól és önmagadtól is, muszáj, mert máshogy nem lehet kibírni. Viszont, ha levágod magad önmagadról is, fura dolgok lehetnek, eltűnhetnek dolgok, amit valószínűleg te tettél el de mégis mikor és hova. Az ablakpárkányon - ahonnan másfél-két óra múlva eltűnt és rejtély. Mit tettél abban a másfél-két órában? Fogalmad nincs. Az idő egyre inkább el és összemosódik, nincs tegnap és nincs holnap, a reggel van és a késő este. Ennyi. Ez a kettő van, közte nincs csak  a SEMMI.

Már nem csoda, csütörtökre de főleg péntekre már teljesen szétzilált az agyad és már várod is az újabb pénteket, amikor egyedül leszel. Aztán ismét egyedül....egyedül ... egyedül ... miközben érzed, hogy nem szeretnek, de már rohadtul nem kell, hogy szeressenek. El kell viselni, ha egyedül, neked és nekik is....ha nem tetszik, lehet menni máshova. Vagy a futószalag vagy a ...de a futószalag is az, deperszonalizáció és már csak mint a robot-üzemmód. Nincs szemkontaktus, nem érzel, se magad, se mást, csak csinálod, mert ezt várja el az Élet. Aztán jön a hétvége és megmozdulni is kimerült vagy, fekszel és kavarnak az álomképek. 

Miért érzed magad annyira totál 0-nak és szerencsétlennek? Aki semmire nem jó. Minden egyes mozdulatodban, minden egyes kimondott szavadban meg vagy figyelve. Ja, igen, ez nem paranoia. A szociális dolgok,a kommunikáció, mi a rossz, mi a jó, rosszul értetted vagy jól értetted és aztán miután le vagy osztva, bizonygathatod,hogy jól értetted, mindig ott van egy DE. De ez és az és amaz, ugyanaz mint otthon, főleg az anyád, nem érsz fel soha az elvárt magasságokba, mert SOSE LESZ JÓ. Ez se , az se, így se meg úgy se és tepersz és mégis tökéletesen alkalmatlan vagy mindenre. Innen is dobnak, onnan is dobnak, emberek is, karrier coach-ok is és azt kérded, vajon ez ennyire ... reménytelen? Esélytelen? Ijesztő? Keresed magadra a megfelelő szavakat és nem tudod, mi a gond. A kompetenciahatár, az, meg az, hogy az emberek könnyeden akarnak élni.

Hát éljen mindenki könnyedén! Másoknak nem kell érteni a döntéseket, hogy miért is és belül hogyan is van az út kikövezve a pokolba.