Könnyek között élek,

emberi szót már rég nem is remélek,

és rólad álmodok,

szavak és mámorok,

gyógyszertől, sírástól kábulok,

és rólad álmodok.

Álmomban szólsz hozzám, üzensz,

észreveszed fájdalmam, megérzed és fülelsz,

de ez csak álom, téged se érdekel,

embert és emberit már sose érek el.

Álmomban figyelsz rám,

kelek és fájdalmasan húz be pofámba a valóság,

senki se ír, folytatódik a magány.

Csoportosan vajon miért utál a világ?

Ezt érdemlem? Oly nagy a hiány,

könnyem áztat, lelkem oly silány,

a nagyvilág szeretettelen kihány.

Aztán én is kihányom,

ölelem, mi kéznél s e plüssbe ordítom magányom ....

S megvágnám magam, bennem a halál nyom,

szembemegyek vele és meglegyint halálom.