Gondolatok és érzések között vergődve - az éjszaka hajnali közepén - egy rémálomba ragadva. Fekszem az ágyon, átkarolom magam, lassan végighúzom jobb ujjammal a bal felkarom. Lassan és finoman érintem a karcolások, a véres szétkarcolt nyomok körül, fájdalmasan folyik a könnyem. Előtör bennem a kislány, aki nem is ismeri a finom és lágy érintést. A jobb ujjamat finoman végighúzom majd körömmel kaparni kezdem a bőröm. Nem fájón, csak kaparom, volt ez már rosszabb is. Arra vágyok, érjen már véget az éjszaka, de annyira, annyira kibaszott hosszú. Fekszem ott átkarolva finoman simogatva magam, hogy végre végre érezzek valamit a testemből is. A víz manapság már nem ugyanolyan, bőrömhöz ér, lefolyik majd továbbfut a pillanat.

Szerettem volna más lenni, csak más, másmilyen. Jobb, szerethetőbb, értékesebb, jobb tanuló, mindig jobb és jobb...és nem értem más - minden ítélkezés nélkül - kétszer akkora mint én, hogyan van barátnője, barátnői, akikkel el tud menni egy filmet megnézni. Mitől lettem én más? Vagy kevesebb? Vagy szociálisan elhanyagoltabb? Csak állok ott tétován a mozijegyemmel és arra várok, bemehessek. Remélem a nagydarab lány barátnőstől nem oda jön, ahova én. .. és nem. Ő mitől érdemli meg a beszélgetést? Mitől érdemel kapcsolatot? Mitől jobb és más mint én?

NEEDED. Az agyamban gondolatok tömkelege, lelkem  érezni próbál, közben mellkasom szétfeszül. Szeretném tudni, mi velem a baj. Túl sok a baj, sajnos. Egyetlen apró érintés és továbblebeg a testképzavar. Egyetlen apró érintés csupasz karomon, körözve az önbántás nyomai körül. Egy érintés, egyfajta belső intimitás, amit senkinek se engednél. ---- Volt egyszer : az üzemorvos épp vérnyomás méréséhez "közelített", épp akkor, karomon a seb. Nem, nem minden orvos előtt szégyen vagy kellemetlen: Én tettem - mondtam miközben mindenre figyelmesen felhúzta a karomra a vérnyomásmérőt. Ő, akkor, belelátott a titkolt éjszakai életembe.

NEEDED. Beszélgetsz velem kicsit? Olyan egyedül vagyok - mondom magamban a Nyuszinak, aki mellettem fekszik néma csendben. Lassan felrémlik, hisz nekem fizetnem kell minden beszélgetésért. Csak úgy a beszélgetést sose érdemeltem meg. Mit adjak neked, hogy az éjszaka a hajnal közepette beszélgess velem? Kérsz sütit? Csokit? Esetleg egy 5000-est? Annyiért esetleg szólsz hozzám? Itt mosódik el a baráti és a terápiás kapcsolat határa, a baráti, ami nincs, vagy ami van, azt is valahogy meg kell fizetned - persze csak te érzed úgy, de ezt hozták az évek. Újra és újra visszasírva magad újabb időpontokkal a kineziológushoz kisírt vörös szemekkel darabokra törve, hogy megint a családi cirkusz és a bántalmazás, könyörgöm, csináljunk valamit. Én vagyok itt, ott is én voltam ott, önként, nem az anyám, nem az apám. Amit megléptem, azt önként, senki nem küldött, senki nem tolt,  hogy na mert terápia vagy segítség, én magamtól mentem mint a jó kisdiák. Végre önmagam lehettem minden jóval és  rosszal, könnyekkel és fájdalommal, sebekkel és érzésekkel, megrezzenő sejtekkel minden érintésre, vagyis, nem csupán a jól tanuló, szorgalmas, éjjelnappal "dolgozó" kisdiák voltam. 

Valahol félúton eltűntem. Mai napig nem tudom, ki vagyok, egy vagyok a,voltam a jegyeimmel, én vagyok a két lábon járó teljesitménykényszer, a kudarc, hogy na majd a híd alatt (maximum holtan, nem csövesként) , a szopottgombóc hajú tizenéves, a büdös és halszagú lány mert épp isten bocsá menstruál, én vagyok az oda odacsapó, hajtépő harcos vadcica és maga a gyilkos gondolatok hordozója, én vagyok a balatoni viharos felhő és a kisgyerekként imádott nagy szelek hordozta balatoni hullámok, melyek fejem fölé csaptak...sorban ugráltam beléjük aztán fejem fölé is csapott az összes és már csak az eredményeimmel azonosultam. A témazárók, a nyelvi tesztek, nyelvvizsgák és százalékok, nyelvi záróvizsga meg a többi, a verbalitás nehézsége és erősítése - mivelhogy az anyanyelvemen se beszélt velem senki. Pénz volt ide járni és oda de én mint egy családban, társadalomban önmagam autonóm lény ELTŰNTEM.  Eltörpültem és süllyedni kezdtem a viharos sötét színű Balaton mélyére.

Aki pedig haladt és ment tovább, az már csak mint a vonatgázolta szelleme, az évek teltek, a lélek meghalt bennem. Eltűnt és nem került elő soha többé.