Állok a ködben.

Narancsos köd-sávok körülöttem.

Az utcai lámpák fényei a járdán tovafutnak,

a követő árnyékok szinte láthatóvá nyúlnak.

Csak ők látnak téged,

suttognak, ők Árnyak, tőlük nem kell félned,

mert a köd takarja lényed.

Fura ez az esti biztonság, az utcák elhagyatottak,

vajon jó e ez a magány,

mely láthatatlanságba von, fekszel a fagyos földben,

biztos ez a Halál,

érzéstelen, könnytől mentes, életre nem reflektál.

Szótlan és néma. Deres az éjjel.

A ködben mögötted egy sötét alak lépdel,

utolér és szól hozzád : tudod, ő a Szégyen,

minden nap veled van, harcol benned a Léttel, 

a Lét aztán alulmarad, harcol a sötétséggel,

és könnyekben fullad el az Érzés,

az égen felhők és már a Hold se néz

és szólnál, de hozzád senki se szól,

nincs kinek, nincs is mit,

aki valóban vagy a hullámok közepén is,

senkinek se számít.

Talán mind bánja, hogy ismer,

néma vagy és találkozol Senkivel,

Senki odahívja Valakit,

együtt pedig némán hangzik a Semmi,

bár tényleg fájna, a lelket impulzus kergeti,

a tett viszont szerencsére önmagát szavakba pergeti.

Így mentek ők ott hárman a ködben :

Te, az Árnyék és a sötét alak, a Szégyen,

vércseppek csepegnek be a koporsón ütött résen.