A világra köd borult,

Misztikum kísértette a Szomorút.

A fák kopárak, szerte a földön viharverte ágak,

mindenhol sár és távolba nyúló félhomály.

A hidegben bolyongva meglátlak téged,

átlibbensz rajtam, már mögöttem állsz, érzem szellemléted.

Így szólok hozzád :

- Egyszer még te is ezt az életet élted. Milyen volt itt élned?

A válasz pedig: 

- Sötét volt az élet,

sötét, feszült és fájó, dühösen mindig romboló,

magányos és távoli. Nem volt már miről álmodni.

- De mégis! Miről szóltak, mikor még voltak álmaid?

- Emberekről, kik köszönés nélkül magamra hagytak,

emberekről, kikhez már nem vezettek szavak.

Minek is azok? Alig mozduló szavak,

mik lassan faragják, formálják az üvegfalat.

Álmomban létezett a másik,de közben ott volt a két világ határa is.

Ekkor elgondolkoztam, vajon hogyan ment tovább.

- Megtettem. Egyszerűen csak jó pillanatban a síneken termettem.

Furcsán rezgett a sín s jött a becsapódás, alig pár pillanat és szellemként ébredtem.

Hosszú percekig láttam felülről elhagyott, szétcsapott testem, 

senki se látott, senki se jött órákig, így kihűltem és itt ragadt a lelkem.

Egyre csak hallgattam. Végre valakivel beszélhettem.

Este lett, sötét. Voltak pillanatok, azt hittem őt is elvesztettem.

Mikor nem leltem, megijedtem.

Halkan suttogtam a sötétbe : - Hogyan nevezhetlek?

- Egy lény vagyok, két világ között, egy szellem, mindörökké örök.

Hol mögöttem volt, hol mellettem tűnt fel,

a levegő pedig sűrűbb lett körülöttem.

Tőle sose, sose féltem, Megtette, így igazán éreztem.

Milyen volt az élet? Mit gondolsz? Megérte?

Már nem jött válasz és láttam, ahogy belép egy haloványan derengő messzi fénybe.