Haladsz, lépés lépés után,

az idő áll, a perc tántorog utánad sután.

Mintha egy üveg bor áramolna az erekben,

nézel előre mereven, figyelmed tompa, a világ érzéstelen,

a fotókon is oly távoli a pillanat,

szemed előtt üvegfal, rajta jégkristályok,

a belső fagy elragad.

Ő veled van, mégis annyira csak te vagy, egymagad.

Erőtlenül szólsz neki, a környezet beszippant, 

csend, néma a világ, madár se rikkant

és a magány, mint a felhő az égen,

lassan köréd gyűlik hidegen, kéken,

és valamit keresel; egy embert, egy kis életet,

mi oly rég nem létezik, az életet nem élheted.

Az ég túl távoli, a fény a fa narancs leveleit 

homályosan tükrözi.

A fotó pár apró hangulat,

de nem bírja tisztára kaparni a lefagyott üvegfalat.

Azon túl, belül valami fáj,

meg nem élt, ki nem élt távoli magány,

a szó, mely útközben bennszakad,

elhalkul és elhagyod önmagad.

Magad mögött követ egy másik élőbb éned.

Lépés lépés után az Idő viszont megállt

és a perc percbe fordul,

az Idő világában a szörny felmordul.

Érzéstelen lépsz újat és

a lebegő, érző-élő éned zuhanni kezd

és a fagyban megremeg.

Végül te is remegsz, zuhan tovább

az érző-élő végképp elveszett.