A csendes avagy magasan funcionáló és a külvilág, a munka, a bolt, minden a függönyön kívül. Reggelek és hajnalok...és emberek és gondolatok, érzések, triggerek, hangok és hangszínek és szemek és nézések és bekapcsoló régi fájdalmas sose múló emlékek.

A csend,a hallgatás az, mely mögött annyi megosztani való de adott helyzetekben megoszthatatlan gondolat és megbúvó érzés lakik. Miközben te úgy szólsz hozzám, nem tudom, hogy reagáljak hangodra, vagy a mondandódra, közlöd, hogy ez nem egy vállrándítás, ez nem szabályos. Hogy basznád meg az összes szabályodat. Miért engem kell elővenni minden egyes apró faszom hibáért, a legapróbb szarba is belekötve? Elindulok haza. Hallom a hangod. Érted ? Követ a hangod. Belém ágyazódott. Éppen olyan, ijesztő, ingerlő, bántó és kötekedő (kritizáló, büntető) mint az anyám hangja volt. Iszom a cider-t, írom és könnyek gyűlnek a szememben. Az alkohol enyhíti fájdalmam és a bennem cikázó hangokat. Évekig az anyámat hallottam a fejemben, ahogy jöttem haza busszal végigsírva az utat. Túl hangos és túl ijesztő volt a hang a fejemben. Igaz, ami igaz, az élet olyan kapcsolatok és helyzetek elé állít, épp olyanokban sérülsz, újra és újra, amiben az alapsérülésed is történt, nem egyszer, nem kétszer, hosszú éveken át. Jó neked, ha az amúgy is 0 önértékelésem és önbecsülésem újra, az amúgy se tutit darabokra szaggatod? Elhalkulok. Félek melletted.  Félek kérdezni, félek megszólalni, félek létezni, mert mindig baj van belőle ha kifejezek, mert olyan hangon válaszolsz, megsemmisülök. Könnyek és cider egyszerre folynak, az arcomon, a számból le egyetlen görcsös belső mozdulattal lenyelve. Tudod, azért mert csendes vagyok, hallgatag és nem, nem simán visszahúzódó, mondható, hogy erősen szenzitiv, de mint a borderline, épp - mint most végre - túl sok mindent érzek, míg a te környezetedben igyekszek semmit se érezni. Igyekszem a disszociatív, távoli, lélekben egyben maradó állapotot megőrizni.... aztán elmegyek terápiára és a kezdeti nevetgélés után összeomlik a rendszer és elsírom magam, mert a pszichológus, mert a munka, mert a 0 önértékelés, mert újra és újra elhiteted velem hogy egy utolsó kis szarcsimbók vagyok, egy tehetetlen és önállótlan teher a világon. A könnyek csak folynak, egyre görcsösebben nyelem a cider-t, A könnyek végigfutnak arcomon, mert ez olyan mintha elmondhatnám, elmesélhetném az életem történéseit a sötétítő függönyön kívül. Kilépek és igyekszem élni, épphogy sírás nélkül végigcsinálni csak egyetlen kurva napot, de nem sikerül. Szeretném azt hinni, jó vagyok, hogy valami jobbat érdemlek, de talán még a könnyeimet se érdemlem meg. Elsírom magam terápián, fulladozva, hogy mert bírnod kell egész nap és nem omolhatsz össze.

Ilyen egy magasan funcionáló élet. Jön x és y és b és q és meséli a szar életét, a munka- gondjait, hogy átverték, hogy egyedül él, hogy .... család meg ilyenek? Mikor mit, de folyamatosan beszél. Csak hallgatom, csak messziről, mert persze nem velem személyeskedik. Én azt csinálom, ami a dolgom, de az emberek nem ismernek határt. Kereshetne egy kibebaszott pszichológust. Én nem vagyok az és ezt a testbeszédemmel és a hangszínemmel és a zárt, befelé záró mondataimmal nagyon is jól jelzem. Ennyi a dolgom, többivel menj máshova.

Aztán egy másik, yzq, megvárja, míg négyszemközt lesz, naná velem, és persze csak magunk között ugye, de elkezdi mondani, hogy a fent említett pszichésen nincs jól, nincs semmi öröme, nincsenek családi kapcsolatai, egyedül él, hol van tv - hol nincs, meg a munkahelyi gondok...és jajj, hogy őt ez mennyire nyomasztja. Nem tolhattam a képébe, hogy amikor minden búját-baját-életét- nehézségeit  nekünk tolta de kb minden áldott nap minden áldott délután órákig, nos, igen, ő is kibebaszottul nyomasztó volt. Bagoly mondja....

Aztán meg itt vagyok én, csendes (borderline), vagyis a magasan funcionáló, akin nem látszik semmi, aki tökéletesen maszkol és ölt olyan képet, mintha neki semmi baja nem lenne. Ha kell, elbújok sírni, majd újrakezdek és tűrök. Tűrök, miközben már kifakadna belőlem, hogy mindenért én legyek a hibás, én nem figyelek, én kommunikálok rosszul, én vagyok az elérhető, a gyenge láncszem, aki felfog valójában bármit. Hát és ja, nekem sincs semmi örömöm, nekem sincs kapcsolatom a családommal, pszichiáterhez járok, sírok ha kell és másnap újra felkelek és elindulok, ki a világba, a sötétítő függöny mögül kilépve. Felülök a buszra, disszociálok, a világ távoli álom, én elidegenedett. Majd szorongva közeledek munkába, várva mit kell felfognom a lelkemmel újra és újra és újra minden áldott nap. Csakhogy én minderről nem beszélek. Senkinek. Se a magányomról, se a családi 0,00 kapcsolatokról, amik már szinte nincsenek. Persze ha két szót is szólok, a válasz az, hogy mindenkinek megvan a maga baja ---- kurva jó, miközben mindenki más kivételezett és ott beszélhet napestig. Szeretnék más lenni, szeretnék jobb lenni, szerethető lenni, csendben is, akkor is érezhetővé válni, amikor belül magamban küzdök, hogy szó nélkül felfogjak sírás nélkül minden (támadást), hogy végigcsináljam a napot egyetlen könnycsepp nélkül és egyben, emberiként és emberként térjek vissza a sötétítő függöny mögé. Már nem könnyezek, viszket a szemem, egyszerre forró és száraz és hideg vízre vágyik, tisztulni a sok mocsoktól, ami kint érhet minden nap.

Az utolsó csepp a pohárban a bolt, az embertömeg, a folyamatos pittyegés és mindig újra és újra eldöntöd, hogy soha többet nem mész oda be.

Szeretnél megtanulni élni - miközben a halál folyója tátong alattad - egy végtelenül érzéketlen és élhetetlen világban.