Sírok Neked, csak Te vagy mellettem,

élettelen plüssnyúl, lelkem meztelen,

ordítok és beléd hányom fájdalmam,

napok óta vagyok láthatatlan,

és a szó elszáll, a kapcsolat megválaszolatlan,

napok telnek s én egyre csak várok. Kire?

Egy emberre? Egy szóra? A túl messzire?  ..

és mikor nincs szó s a világ ignorál,

gondolkozol, milyen egy fos vagy már,

elfogadhatatlan, szerethetetlen, lebegsz a térben,

s a tér kirekeszt, de nem lehetsz emberi, éppen

emberi:

Rettenetesen fáj a léted,

véred kibuggyan, szeretetet, emberit már nem remélhetsz.

Csak Küzdesz! Legalább legyen pénzed.

Dugd fel magadnak, ha boldogtalan élted

és csak tolják, használd ki a tehetséged,

dugj fel magadba minden szót, ha a másikat

nem reméled.

Mert nincs már szó, ignorál a világ.

Csak üvölts impulzívan, arra kér, hogy kihányd,

majd csendben sírsz, fulladozol belül,

az emberi elkerül, tested a pokol lángjaiba merül.

Arra vársz, kábítson a gyógyszer, de agyad izzik,

az üvegfal szilánkja bőrödön siklik,

mert szétbaszod, és körülötted a világ ....

állsz középen mozdulatlan, szád némán kiált,

de az üvegfal túlsó fele csak hideg és sivár,

üvölt benned a lét. Éjjel halj meg! Kivár.

Mereven bámulod a sötétet,

bent a tv ledje, kívül a hajnali fények,

összeszorultan bámulod a hajnali sötétséget.

Nem leled nyugtod, nem leled halálod,

a vér zubog testedben, oly nagy a magányod,

csendesen lopózva figyelsz a sötétben, 

de kiáltani már nincs erőd, szemed éget,

homlokodban tompa fájdalom,

az éjszaka széjjelszed, a nappalra, mi volt, ráhagyom,

nappal szorul a gyomor, éjjel a mellkasom,

reggel riadok, szívem dübörög, így már van ritmusom.

Végy ki innét, lökj tova, adj át végre az ördögnek,

és végül, a halálban nem lesz több fájdalom.