Figyelsz, ahogy rosszat teszek,

körülöttem ítélkező tekintetek,

megijedtem, magam lepleztem,

lépteid újra és újra visszafordultak,

s összerezzentem.

Oly sokszor mondtad : Süllyedj el!

Azt is mondtad, szégyellsz,

összetöpörödve lépkedtem melletted, és tudtam,

a világ újra többé fel nem éleszt.

Halott lelkem felett fekete a felhő

és már akkor tudtam - a Szégyen velem felnő.

Igen, teltek hosszú évek és én bújkáltam,

a Szégyentől nem leltem menedéket.

A munkanélküliség és a sok hazudozás,

mert a te lányodról aztán ne csámcsogjon a világ.

Aztán jött a pszichiáter és újabb hazudozás,

meg ne tudják, hogy a lányod ronccsá vált.

Mert fontos a külsőség, mit mutatsz

de idővel belefáradsz és legalább terápián

adod tisztán minden zavarral együtt azt, aki vagy.

És ki tud róla, ki tud róla, ki tud róla, hogy a kórház-

visszhangzik - Mindenki bazdmeg, remegő rohanás, 

aztán a sok drámai sírás,

hogy jajjj a büszkeség,

de én már szavad se hiszem, Elég! 

Mindig csak a kurva nagy SZÍNJÁTÉK!

Azóta is érzem, mekkora nagy tabu vagyok,

családi kollektív szégyen,

az emberek tekintetét mindig is félem,

mindenhol szemek néznek:

Vajon mit látnak? A rosszat? Elítélnek? Féljek? 

...és jönnek felém mindenféle lények.

Szemükbe ne nézz! Ha megteszed, megölnek téged! 

Csak jönnek és jönnek feléd,

te ott ülsz remegve középen, nincs út merre menj,

lefagytál, hogy lépj.

Várod, hogy egyszer megölnek,

kerülöd a tekinteteket, kerülöd őket

.... és itt is - ott is életed része a szégyen,

ki mit hogy tud meg rólad,

lelked újra remeg és a hazudozó szavak,

elrejtik, elrejtik bűnös lényed,

bújj el, a sötétben kell élned,

így nem érnek el hozzád kések,

fájó, égő és mérgező hegek és csípések.