Az óránk ismét az emberekről szólt. Késői kötődésekről, az egy évvel ezelőtti osztályos kezelésről, arról, hogy bár nagyon nehéz volt az ottlétem, ott mégis voltak emberek ... és hiába vagyok magányos típus, ott benn hetekig éltünk együtt. Most pedig hiányoznak, ők, ők hiányoznak, mert ott volt időm odakapcsolódni, odakerülni lélekben, ott időm volt megélni az érzéseimet. Azóta megint csak a disszociáció és a magány a társam.

Hiányzik a benti lét, a benti osztályos lét. Épp egy éve volt, hogy velük kettejükkel összekerültem egy szobába. Akárhogy is nézzük, így kialakulnak a kapcsolatok. Emlékszem, mikor úgy 1 hete voltunk benn és megkérdezted tőlem : Tényleg pofán vágnál? Merthogy így vezettem be magam. Ha bárki hozzám ér, én megfordulok és pofán vágom. Azért mentem be, mert a pszichológusom jóideig nem volt, illetve már el-elkéstem munkából, gondoltam, ha tb-sen vagyok, nem rúghatnak ki. Senki nem tudta, min megyek át. Senki nem tudta, hogy minden éjszaka keservesen ordítok bele a párnába és annyira kimerülök, hogy reggel elalszok. Már paranoia szinten megfigyeltek és ilyen figyelmeztetés meg olyan, ez volt az utam, bemenekülni osztályra. Végre nyugtom volt, nyugtom a munkámban előforduló emberektől, akik jöttek utánam mint egy pulikutya, egyik-másik azt hitte, csak ő létezik és még ott várt négy és kurvára egyedül voltam és jött és személyeskedett, és SIMOGATOTT,  hát kurvára ne SIMOGASSON, ki vagyok én neki ? - gondoltam, és mire bejutottam a kórházba már ott tartottam, bárkit pofán baszok. Faszom kivolt az emberekből. Bementem. Emberek közé. 

Emlékszem, mikor kérdezted, tényleg pofán vágnálak e, mennyire komoly ez. Tényleg úgy nézek ki? - el tudom képzelni, hogy A. félt ettől, a hat hét vége felé közeledve, az éjszaka közepén sírva nyúltam a keze után és eljutottunk az ölelésig. Szerinted gáz, ha kötődök a lóhoz? - kérdeztem tőle csillogó könnyekkel. Együtt jártunk lovasterápiára akkoriban. Érezte ő is rajtam, ha feküdtem, ha sírtam, ha fájt, ott volt, ott voltunk, együtt.

A mellettünk lévő szoba fiú szoba volt. Ott lakott T. . Kezdetben nehezen szoktam meg, mert nagyszájú volt, nagyhangon röhögött mindig és sokszor még este is ment az élet .... mert aztán később rájöttem, T. ilyen volt, nagyon tudott élni. Ő már másodszor volt benn. Mesélte, milyen volt a Covid idején .... én meg arról mesélgettem a szobában, milyen volt Tündérhegyen a Covid idején, milyen változtatások voltak és minket ott benn hogy változtatott meg az összezártság, épp csak betört a Covid, akkoriban járt le a 3- 4 hónapom, akkor jöttem ki, de még részese voltam 1 - 1.5 hétig a bentlétnek. Kinn a világ megbolondult, mi benn bolondultunk, mozgás helyett analitikus ------ és hirtelen beszélni kellett, mikor hónapokon át a mozgáshoz szoktunk. Legalább a művészet csoportban nem volt változás. Meg aztán a cigi meg kaja csempészet izgalmai a kerítésen át ...

Sok élmény. Sok emlék.

A napokban feltettem a karkötőt, amit T.-től kaptam. Jönnek a flash-ek mennyi mindent átéltünk. Mert T.-vel (is) raktak össze csoportbeosztásban és így, megismerszik az ember hetek alatt. Megszoktam, hogy T. hangos, tele szájjal röhög - sokan morogtak, pff, igen sokszor én is, mi is morogtunk, hogy akkor miért van egy pszichiátriai osztályon ha késő estig tele szájjal röhög. De hát ő volt T. Előbb ment el reggel az osztályról mint én. Nem emlékszem már, asszem nem volt ölelés és könnyes búcsú de tény és való, megkedveltem.

Miután a játékban kiprovokálta, hogy mégis mit reagálok egy ellenkező nemű közeledésére és érintésére és kiakadtam és fejjel neki az ablaküvegnek és mindenki röhögött, sírva röhögött mindenki, én is és káromkodva, röhögve - én persze már sírva is - hagytuk el azt a csoportot. Fasza volt, pedig csak helyettesítő volt mivel nem volt zeneterapeuta, de az az idősebb pasas (pszichológus) akármilyen fura és akárhogy nem bírtam vele zöld ágra vergődni, tudta, hogy mozgasson meg minket és hogy mozgasson ki minden faszom feszültséget. Mert bennem rengeteg volt. Végig. Éjszakákon át sírtam. Dührohamaim voltak, amivel nem tudtak mit tenni. Az érzelemszabályozásról vittem könyvet ......de azt ki ne mondjam,hogy disszociáció, beszéljek magyarul. Az az ottani doktornő nem lett a szívem csücske. Az egyedüli "simán is complex" depressziós-szorongó-alvászavaros bordisként a sok alkoholista-drogos-füves között nem leltem nagyon a helyem, de legalább tb volt, nem kellett elviselnem a munkabeli emberek határsértéseit és amíg tb-s volt, nem tehettek ki a munkahelyemről. 

T. utolsó tanácsa, mert ami mindig lejött csoporton, hogy verbalizáljak, mondjam ki, ( ha kimondom, kirúgnak), ja igen és basszam hozzá a plüss bárányt. Ezt csak mi értettük. T. és én. Mivelhogy ekkor már a második másik verbális csoportot fogyasztottam, mikor az egyik csaj bedobta magát és 50 percig ő beszélt és még beszélt volna ha nem állítják le. Látta a főorvos, hogy földhöz baszom a bárányt, de semmit se tett, pedig jeleztem hogy szeretnék valamit megosztani amit nagyon nehéz megosztanom. Leszartak. Na és akkor történt, hogy a kör másik oldalán ült T. hogy nekibasztam a plüss bárányt. Átdobtam keresztbe a csoport kör terén. T. ismert, tudta, hogy én így kommunikálom, hogy idegbeteg vagyok. Feszült. Nem mondom ki. Földhöz baszok dolgokat...aztán székeket fellökve viharzottam ki. Feküdtem az ágyon összeomolva és a dühtől megmerevedve az ágyon zokogva és leszartak, ha a szobatársak nem szólnak ki segítségért (amiért nagyon hálás voltam), én nem tudok tovább menni a következő csoportra mert sok csoport volt egyik másik után hamar, rendes órarend szerint minden nap.

T.-vel sok mindent átéltem, A.-val eljutottunk az ölelésig ( a pofán baszás helyett). Megtanulták, hogy sok esetben nem tudnak segíteni rajtam, csak ha ott vannak, vagy finoman betakarnak vagy odaadják Szomorú Nyuszit, akit rendszeresen a falnak basztam.

Aztán meg itt vannak a régi szomszédaink,elköltöztek. Most, hogy elköltöztek, sírok utánuk. 

- Olyan ez, mintha utólag kötődne! (mint a csoportokban is) - mondja a pszichológus. Eddig sose beszélt róluk! - nem, nem beszéltem, de ők voltak itt azok, akikkel jó volt találkozni az utcán. Szerettem és szeretem őket az összes létező kutyájukkal. Ők voltak azok, akik normális emberként tekintettek rám. Tudtak a bordiról, de nem gyűlöltek, nem tekintettek rám betegként vagy úgy mint - és ezt egy videóban hallottam, a mondást - mint egy pattanásra a világ segglyukán. Mindig jól esett velük találkozni és jól esett, hogy szerették a kutyámat is. Most pedig siratom őket. Az összes létező ember, aki elől nem menekülök fejvesztve, vagy nem kerülök szorongva - a másik személyiségzavart követve - közül minden normális ember elmegy innen. Közel kerülök, aztán elköltözik, és újra egyedül maradok és ez már nem az első alkalom. Közel kerülök, bizalmamba fogadom, és akkor elmennek és máshol, másként élik tovább az életüket. Ez a világ rendje, de ez kurvára fájdalmas.

Kurvára nem szeretek belemenni az érzéseimbe és valóban lehet, utólag engedem meg magamnak a kötődést, és annál jobban fáj.

T. előbb ment el az osztályról, mint én, korán reggel, még megosztottuk egymással a záróban leírt dolgokat, miért is ne, ez kb így szokott történni, aztán teltek a napok....

T. néha telefonált. Ha és feltételezem, néha érezte, szarul vagyok, irta smsben újra és újra hogy basszam neki a plüss bárányt. T. asszem megismert, tudta, hogy az nekem non verbális kiengedés. Ahogy Szomorú Nyuszit basztam a falnak rendszeresen. Zokogtam, erőből és a falnak basztam.

Aztán meg hívott valamikor tavaly hm, a szeptemberi osztályos elválásunk után szilveszterkor, de nem vettem fel neki, szarul voltam, piáltam, írtam neki, aztán bűntudatom lett ..... mert egy alkoholfüggőségből kigyógyultnak faszba kell nekem a piáról írni, hiába volt szilveszter.

Azóta T. a karkötőjében él bennem és a régi osztályos emlékekben, amikor kicsit át-átléptük az ellenkező nemű szobák határát, rosszalkodtunk, piciket szabályt sértettünk --------- de sokat adtak ezek az alkalmak, hetek, hónapok, megtanultam, mi az a keret és nem hiába a keret ...... bár van akit megfog és börtönbe zár, másnak a külvilág spontaneitása után biztonságot ad és határokat.

Amikor sok volt a külvilág, vagy már nem aludtam, vagy párnákat baszkodtam üvöltve és sírva, be-bementem, és akár hétvégén szombaton vissza, amikor önsértettem és jobbnak láttam visszamenni.

Bár a bordival nem tudnak mit kezdeni, legalább ellenőrizték az összes könyvemet, felforgattak minden evőeszközömet miután az volt a vízió hogy mind kés.

Láttam, megéltem dolgokat és most testemet körbefonja és megfojtja a magány és elkap a nosztalgia....

és bizonyos emberek, nem a közvetlen hanem a régmúltból hiányoznak - mert igen, bár sok esetben eddig se jutok el - hetek együtt és hónapok teszik, hogy egy szép nap visszagondolsz és hiányozni fognak. Megbánod, hogy letiltottad egyiket-másikat, de jobb letiltani mint nonstop irogatni, az nem kapcsolat, vagy ismét eljutsz az önsértésig, vagy felbasz a másik azzal, hogy milyen laza és .... azt érzed, nem ért.

Ott volt Zs. tavaly nyáron a kórházban, mellettem ágyon feküdt, kihallatszott a fülesemből és ő elaludt a testpásztázásra - én nem biztos :)  csak ültem ... ültem éjszakákon át az ajtóban a földön és írtam, mert az ágyban fekve folytak a könnyeim, de ott benn - bárhol is - ott benn megélheted úgy az érzéseidet, ahogy a világban, a munkában, vagy bárhol egyszerűen nem , nem élheted meg, nem adhatod ki, el kell rejtőznöd.

Zs.-t is megszerettem, de ő - bár az utolsó napjainkon mikor együtt ettünk, beszélgettünk, hogy reméli, megmarad a kapcsolat mert egy értékes valaki vagyok ---- amit manapság megint nem hiszek el, a világ az nem ezt mondja. Zs. volt az első, aki rájött hogy bordi vagyok miután megosztottam gyengéd érzelmeimet József Attila felé. Zs. is nehezen ment le mások közé, de a dohányzó összehozta őket.

Aztán Zs.-t is letiltottam cseten, mert úgy éreztem, annyira felbasz, hogy nekem jobb lesz nélküle.

Egy régebbi terapeutám mondta anno, hogy többet tiltok le, mint amennyit szerzek embert, és hogy simán letiltom a terapot is verbálisan.

Miközben szenvedek a magánytól, szenvedek nap mint nap az emberektől, és félek elfolyni végenincs csetelésekben. Talán ilyen egy bordi, saját tapasztalat szerint is , eltűnik, keres magának más karót akire indaként csavarodhat, vagy magányos aztán vagy visszatér, újra, cseten, vagy

VAGY SOSE LÁTOD TÖBBÉ.

Fura, hogy a közvetlen közelibb csoporttagokra nem gondolok. Egy-egy nap egy hétben nem elég ahhoz, hogy a disszociáció múljon, hogy a magányérzésből kifejlődjön, hogy számíthatsz valakire.

MERT NEM SZÁMÍTHATSZ. EZ AZ ÉLET.

Emberek jönnek .... mennek,...... az életeink, a múltunk összefonódik, eljátszuk egymással egymás fájdalmát és együtt dolgozunk azon, hogy jobb emberekké váljunk. Aztán vége, elválunk, az emlékek megfakulnak, bizonyos emberek ajándék búcsú tárgyakban élnek bennünk tovább - egy karkötőben, vagy épp egy-egy apróságban, füzetben, világítós, lámpás tollban mert valaha együtt voltunk, együtt éltünk, gondoskodón és törődve fordultunk egymáshoz, figyeltünk, ha a másik rosszul volt, kezünket nyújtottuk, öleltünk, amikor sok volt az élet .....

Aztán vége lett. Az emberek eltűnnek,az emlékek kikopnak, majd újra itt állunk, teljesen egyedül és magányosan, 

A VILÁGNAK A SZÉLÉN, UGRÁSRA KÉSZEN.