Hogyan is lesz számunkra egész más az időfogalom, mint egészséges társainknak? Ahogy az ember napról napra ebben él, miközben belül egy része már teljesen halott, lassan átlátja, mi és hogyan változik meg az időben.

Nincs nappal, nincs este, nincs délelőtt, nincs délután. Összefolynak az órák. Csak mész és csinálod, talán mint egy robot, érzéseidtől megfosztottan lekapcsolódva önmagadról és a világról. Ezt hívják disszociációnak. A deperszonalizáció, vagyis az önmagadról való lekapcsolódás, az érzéseidről, megéléseidről, az idegennek tűnő hangodról, legbelsőbb énedről, valójában megszűnsz emberként létezni, érezni. Kicsit mintha önmagad árnyéka követne. Aztán persze ott a derealizáció, az álomszerű, homályos, elködösülő világ, lekapcsolódás a valós, körülöttünk izgő-mozgó élő és létező világról.  A villogó autók fénye ahogy a szemedbe ér, igazi koncertenvillogós élmény, a zajok, az emberek, az emberek kívülről hallott beszélgetései vagy a világ ilyen-olyan szaga, mintha már nem is léteznének. Beleülsz a buborékodba és próbálod magad védeni. A disszociáció énvédő mechanizmus. Időnként olyan jól sikerül, hogy akár egy teljes napig, ha úgy akkor több napra is kitart ez az állapot.

Megszűnik tér és megszűnik az idő. Két időszak létezik: A HAJNAL ÉS A REGGEL. Közben pedig csak telnek az órák és te érzéstelen hajtod a napodat. Aztán másnap kolléganő megkérdezi, mikor mentél haza munkából és te rájössz, hogy nem tudod. Nem tudod, hogy ez tegnap volt vagy tegnapelőtt. Tegnap szerda volt és nem haza mentél, hanem pszichológushoz. Mikor is mentél el? Ekkor? Vagy ez még egy nappal korábban volt? Fogalmad nincs. Kolléganő azért kérdezget, mert furcsállja, miért maradsz ott zárás és munkaidő végén is és miért nem mész haza. Vajon miért? Mert addigra elfáradtál. Már abban elfáradtál, hogy órán át, rosszabb esetben órákon át mindenki elvárja, hogy kommunikálj, szocializálj, beszélgess, mikor azon kívül hogy teljesíted a munkád, egyáltalában semmi kedved leállni trécselgetni. Fáradt vagy már beszélni is és meg kell erőltetned ahhoz is magad, hogy a minimálisat, ami tényleg a munkáddal kapcsolatos, kommunikálj. A monitor fénye egyre jobban letompít és kiszárítja szemed, a ledes fénycsövek szétrobbantják az agyad. Mennél is haza meg nem is. Egy kiskutya vár, az ágy és a még így is megélt szomorúság, elhagyatottság és magány. Persze kolléganő rohan haza, van családja. Aztán meg nem érti, hogy te miért nem..... addigra már annyira tompul az agy, mivel már túl sokat bírt, miközben a lélek levegőért és lélegzetért sóvárog, végül kiteszed a ZÁRVA-táblát és végre magad vagy, végre nyugodtan elpakolhatsz, végre nem kell 5 percenként mást csinálni és folyamatosan beszélni, de már hazamenni sincs kedved...szépen komótosan elpakolod a körülötted keletkező káoszt, végigveszed, mindent jól csináltál e, azt is, hogy esetleg miért baszhatnak le másnap. Már elfáradtál szorongani is, pedig a nebasszle-emailek szorongásból születnek. Elviseled, ha rosszul bánnak veled, bárhogy is szólnak hozzád, mert ez így jó, aztán persze mindenki elvárja, hogy legyél jobban.

A borderline mögött ezerféle dolog rejtőzhet, ezeket komorbid betegségeknek nevezzük, vagyis társulónak. A személyiségzavar mint egy fő kategória alkategóriákkal : depresszió, szorongás, bipoláris, paranoia, ugye disszociáció, egy kis PTSD és még ki tudja, mi.

Minden napot már csak végigcsinálsz, érzéketlen, tompán, épp csak teljesíts, épp csak kommunikálj, beszélgess, hallgass meg mindenkit, bár a többség tudja, hogy veled nem áll le trécselgetni mert te nem tudsz és nem is akarsz. Az emberek előtt bujdosol, rejtőzködsz, a kérdésekre elmismásoló választ adsz. Ja. Megvagyok. Csak megvan?? Közöd? sőt volt eset, amikor szinte lebasztak : Mikor lesz már jobban? Baszod, mi van ha soha? Közöd? Hát, igen, van amikor elszáll az ember agya és nem bír tovább viselkedni és megmondja és épp csak az anyjába nem küldi a kedves érdeklődő delikvenst. Hogy nézhetnénk ezt úgy, hogy csupán érdeklődnek? Mert látják, hogy nem vagy jól? Ja, hát a test is mindent elárul de könyörgöm már. Semmi közük ahhoz, hogy éled meg az élhetetlen félig halott napjaidat. Hogy néha füldugóval a füledben pörögsz, amikor túl sok a szoc.hatás és ezren vannak gyerekordításostúl és félsz és senkiben se bízol és rejtőzködsz és ki mit lát, füldugó, pörgés, kis ciklotím, talán. Mivelhogy addig csinálod, amíg kell maxon, aztán összeomlasz mikor egyedül vagy és már szabad, aztán persze jöhet nyugtató és altató. Máskor órákig egyedül vagy, ha épp nem is egy teljes munkanapot és időnként azt se tudod, mi van körülötted. Egyszerre öt dologban teljesítesz, miközben kurva magányos és elhagyatott vagy amit elsírsz terápián meg persze tuti a nyomás alatt bármit is elbaszhatsz, amiért meg kikapsz....de amikor másnap mondod, kifejezed, nem vesznek komolyan, bagatel minden, bagatel az egész világ. Oh hát ez nem is gáz, nem is lehetett olyan nagy forgalom, oh hát 30 ember az nem sok, oh hát baszd meg, itt panaszkodsz. Talán épp elismerést vársz, hogy ügyesen végigcsináltad. Küzdesz az elismerését de sose jön. Lehet azért, mert nincs mit elismerni.

Mélyen magadban viszont büszke vagy, hogy minden nap felkelsz és elindulsz és csinálod, hajtod magad, épp csak a pénzért és hogy ne basszanak le. Már nincs magánéleted a kutyádon kívül. Se barátaid, se hobbid, se örömöd, se semmi célod, se jövőd, se semmid, se bármi új dolog, amiért kicsit lelkesedhetnél. Lelkes, ki tudja, lehet két napig aztán csá. Belül mérhetetlen a fekete űr, amit netről rendelt ilyen-olyan könyvvel töltögetsz, mert ha más nem is, ez ad pillanatnyi jó érzést. Pillanatnyit.  Mást nem csinálsz. Reggel kelsz, este hazajössz - és kolléganőt naná el kell ismerni, mert ő csinál minden programot, már a facebook oldal szerkesztését is átvette, sőt otthonról is dolgozik - hát aztán nem, főleg hogy mire hazaérsz, már alig van benned élet. Kiszívta minden erődet a világ. Aztán jön a hétvége és csak fekszel némán a sötét szobában - a sötétítő függöny mögötti jelenet - és az idő hirtelen lelassul újra, úgy vánszorog minden perc, az óra ólomlábakon jár. Azt hiszed, végre pihensz és alszol. Francokat. 

Ki tudja, hogy a munkanapok időtlenségébe vagy a hosszadalmas, percről percre vánszorgó hosszabb hétvégékbe fárad e jobban el az ember mentálisan? Egy részed ki akar lépni a malom körforgásából, de mikor végre kilépsz -- és végre munkaidő után fél- egy órával rászánod magad, hogy kijössz és egy kicsit magad mögött hagyod, megriadsz ettől a lépéstől. Mert nincs tovább disszociáció, mint kinn, nincs többé önmagad hátrahagyása, a világ álomvilága és az érzéstelenség. Az idő lelassul és te újra találkozol önmagaddal - ha épp nem terelsz, tv, könyv, istentudja, csak ülsz vagy fekszel csendben - és végre nincs az a sokféle énvédő mechanizmus, amit kinn művelsz napról napra, hogy túlélj. Végre, végre egy lassuló időben szembenézhetsz önmagaddal...

ÉS RÁJÖSSZ, HOGY MÁR NINCS MIÉRT ÉLNED.