Ezer fel-le futkosó gondolat életről, halálról, írásról. Kedvről, motivációkról és a passzív mégis szétszaggató csendről.
20 éve, illetve még 3 év , illetve 2 év és pár hónap múlva lesz 20 éve. Szenvedéllyé vált mégis, a kedv, a motiváció, sikerek, kudarcok, figyelem , törődés és az erőteljes figyelemhiány és motiválatlanság, a világ körülötted mindig is befolyásolt. Egy valami örök maradt : az írott szó, a könyv és az írás. Mégis mindig is szerettél volna kitörni, valahogy többet adni, megmutatni magad, mi rejlik benned, valahol és ez a valahol lassan agyad kreatív és hátsó felében már nem motoszkál. Már csak csinálod, csinálod magadnak. Mert éreztet, mert segít, mert teret enged kifejezni, úgy enged, ahogy a nagyvilág sose fog. Hiába szólalsz meg, osztanál meg, nem figyelnek rád, megakasztanak, félrelöknek. Te nem tartozol ide. Csak mondod mondod, mert megosztanál, mert lenne mondanivalód, a másik nem is hallja, fogja magát és elmegy. Fáj, fáj, hogy ott hagy a fejedben zúgó, pörgő kimondatlan gondolatokkal. A kimondatlan pedig rengeteg feszültséget szül és mire mondhatod, már nem moderálod magad. Röpködnek a bassza meg-ek, a basszátok meg-ek, a kurva anyád. Hosszú, túl hosszú évekig fojtottad magadba a világ impulzusait. Emlékeidben számodra fontos emberek, nagyrészt pszichológusok szavai, tanácsai, mondatai mélyen ott lebegnek és ha kell, felszínre jönnek. Miért nem szabad káromkodni? Miért is? Mert anyukának, apukának nem tetszik? És az kit érdekel? Aztán elkezdtél átkozódva és durván káromkodva párnákat vagdosni majd ordítva belezokogni a párnába. Túl sokat voltál csendben. Túl sokat.
Ez a csend pedig megkattantott. Halálközeli éjszakákon elkezdett blogokat szerkesztettél, magadra formáltad és más formát nyertek versek, mesék, novellaszerű történetek, vagy csupán a begépelt belső világ, még mindig csendes de belül ordító. Szavakba forgatott csended állandóan ordító lelket takar. Ordít a fájdalomtól, a szégyentől, a megalázottságtól, ordít, ordít, mert túl sokat volt csendben.
Ez a csend, melyben mindig ott létezett az elrejtett fájdalom mögött a halálvágy, a játszadozások a füredi vasúton a sínek mentén. Sőt, egyenesen a síneken, fotók a sínek végtelenségéről, a pszichológus hajtépése. Igen, szereted a veszélyt. Kell az adrenalin. Direkt lelépni a járdáról, mikor látod, hogy száguld, magadban duruzsolod: baszd meg, üss el! és egy részed tényleg erre vágyik. Erős az érzés. Az érzés, hogy valami igazán komolynak kell történnie, hogy végre figyeljenek rád, hogy törődjenek veled és ne legyintsenek személyiségzavarra és hangulatzavarokra - mert ő csendes, mert magasan funkcionáló, mert tőle elvárt, hogy mindent kibírjon. A FASZT! Hetek óta bírod a nonverbális bántásokat: egy hangszín, tónus, egy zsigereidben öldöklő nézés - épp mint amik között éltél az anyád mellett, pont ugyanazt dobja az élet és csak tűröd és tűröd és minden nap azért harcolsz, hogy egy nap, legalább egy nap talán emberként bánnak majd veled. People-pleasing, küzdesz és mindent csinálsz, ha kell újracsinálsz de minden egyes másnap az vár, hogy nem jó. Mégis mikor lesz jó? Nem látszik rajtad mi zajlik belül, így mindent is elvárnak, időnként picit összeomlasz de mész tovább. Minden hajnalban elalszol és minden reggel felkelsz miközben arra vágysz, bár ne kelljen többé felkelni. Az egyetlen egy dolog, ami megy és az életed mozgatja, az az írás. A szó már nagyon régen halott és a mai napig is halott. Várod, mikor lesz tered. A pszichológusnál is némán ülsz percekig, aztán szemkontaktus és idegesen felnevetsz, pedig nem volt könnyű heted -- aztán végre beszélhetsz és úgy pörgeted a szavakat és a gondolatokat, rohan előre minden és közbevágsz mert pörög benned és nem bírod kivárni a reakciókat, a másikat..... épp ugyanazt csinálod vele terápián, amit a világ csinál veled. Közbevág, megakaszt és ja, hát bocs, mondd, és újra elkezded de a másik már nem figyel. Épp ugyanaz a reakció pörög benned, amit az anyáddal is űztél. Jaaa, hát akkor nem mondom. Volt ám ideg meg verbális meg nonverbális fasztudja minden : legszélsőségesebb esetben : addig innen ki nem mész, amíg nem mondod. Hevederzár feltép, a körme a húsodban, remegve ordítod : NEM. NEM MONDOM. PONT. ZÁRÓJEL: DÖGÖLJ MEG!
A világ nem motivál, csupán arra sarkall, hogy ne élj tovább, hogy nem éri meg írni, hogy hagyj itt mindent. Irogass ezen túl a halálnak és a hollóknak, talán azok majd figyelnek rád, azoknak számítasz. Ez a világ kiöli belőled az életet, a motivációt, nem biztat és nincs melletted, ez a világ végtelenül magányosan és egyedül hagy. Megéri ezt még csinálni? Megéri még írni egy amúgy teljesen élettelen - és élhetetlen világban ? - mindkét szó értelmében. Megéri rajongani? Megéri a szenvedély? Megéri, ha a személyes kapcsolataid romokban? Tiltások, törlések és tagadások között élsz, válaszok és reakciók nélkül. Vársz bármit még ettől a világtól? Egy munkahelyi email a sarokba vág sírva, egy - baráti - ismerősi email, közli, hogy kevés hozzád, meg nem tudja, hogy ez nálad, hogy működik, amúgy meg rohadt önző vagy mert csak te és te és te vagy a fontos. Talán így hangzik és már megint azért mert túl sokáig hallgattál, csendben és szorongva és már írni és választ várni is szorongató. Szóval, nem írsz. A blog - a blog adja az üres lap - szindrómát, a fehér tér csak a tiéd, szavakat és gondolatokat, érzéseket vár és szítja benned a létezést. Ha csak ennyiért is élsz, egy kurva blog miatt - kezd felfutni a blogja? - kérdezte egyszer terápián - hahaha, csupán mert megosztom a social media felületen - de, áh, felfutni? Faszt. Sose fog. Egyszerűen - mióta kiölték belőled a vágyat - se újságírás - az írásból, meg halálközli depressziós versekből - amik amúgy anyád szerint senkit se érdekelnek - nem fogsz megélni. Ellopják a vágyaid, az érzéseid, a ki nem mondott szavaid, ellopják a még utolsó apró pislákoló kis lángokat is belőled. Több mindent feladsz és elhagysz mint amit újat kezdenél. Mert egy bölcsész, a bölcsész szarokkal - ha már a tanítás csődbe ment - egy bölcsész nem él meg. Fasz ki az életből, az emberekből és inkább halj meg, minthogy itt maradj ebben a sötét, ködös, érzéstelen, sivár és nyárinapszárította világban. Megéri ezt még csinálni? - kérdezed magadtól oly sokszor és ismét nekiállsz újra és újra.....ahogy a csendes, magasan funkcionáló borderline napról napra feláll a könnyei és a belső fájdalmai és szenvedései közül. Tudva, hogy az ítélet és a stigma erős és ami nem látszik, az nincs is ------ csak ő tudja, hogy van, ő és a terápia, ahol könnyekben tör ki belőle minden, ami fáj és könnyek között fuldokolva mondja, hogy hát bassza meg, hogy nekünk mindent is bírni kell, tűrni, egyetlen könnycsepp , dühroham és megingás nélkül. Miközben egy nap kb hatszázezer hangulathullámot és meg nem hallgatottságot, elutasítottságot, elhagyatottságot, dühöt, testbeszédet, utálatot, szeretettelenséget, paranoiát, magányt, önmagadról és a világról való lekapcsolódást rejt magában .....
mert nem bízol senkiben, és ha tegezni lehetne is magázod és rettegsz, jó vagy e úgy ahogy vagy, vagy mit fedeznek fel rajtad, amit igyekszel elmaszkolni és elrejteni....bujdosol, mert bujdosásra kárhoztat a világ.
Így is megéri?
