Az álmot várom, sötétben tapogatózva kereslek,

végül azt hiszem, jobb lesz, ha elfeledlek,

valahol talán létezel, de szerteszakadt létünk

össze többé nem férceled,

és én se fércelem,

a szavaim hideg esőként hullnak alá

s ott halnak érzéstelen.

Egyszerre várlak még és dühösen löklek el.

Szeretet, hol vagy? Valaha még itt leszel?

Várlak de tudom, nem szólsz hozzám többé,

lelkem fekete madarak szállják meg,

a lét a sötétségé.

Nonstop bennem a kérdés:

Megéri még bárkire várni?

Vagy a szív pusztán a sötét földben fog hálni?

Mert a munka, a gyerek, a siker,

minden is fontosabb, nekem nincs helyem,

ne csodálkozz, ha többé nem érsz el.

Számomra nem vagy, mégis valahol létezel...

Az élményt hasítom, leválasztalak lelkemről,

és ha még tőlem bármit és szeretnél,

megpróbállak elfelejteni , többé te se keressél.