Erdő szélén, mező szélén, róka bújt a barlang mélyén,
sötét valá, nagyon sötét, testem járta veszélyek körét,
megálltam és a rókát néztem, félőn villogó szemmel meredt rám
Nem féltem, maradtam, így szóltam hozzá halkan:Ne félj tőlem, kicsi róka! -s így telt el egy újabb óra,
a barlang előtt lefeküdtem, s eljött az éjszaka. Tán bentről végig figyelte, hogy nem megyek haza. Talán neki nincs is hova - gondolta a kicsi róka.
Reggel ahogy keltem, a kicsi ott ült engem lesve. Hát kijöttél! - vontam magamhoz szeretve.
A kicsi tűrte, tán erre is vágyott, önként hagyta ott a rókacsaládot. Csak néztük ott egymást lopva, s a Nap színezte a reggelt, festett színekben az ég, s a kicsi biztonsága elnyelt, Ő is ott nézett engem, szelídültünk szeretetben.
Elindultam, ő jött utánam, rám talált a magányában,
végre együtt, élni kezdtünk - és hiszed vagy sem - beszélgettünk.
Előbb szólsz egy kisrókához, mint az emberi elbaszott világhoz.
Ő figyel és nem hagy el soha ....
S így mentünk - mentünk, erdő s mező, folyókon át fa-hidakon,
át az ember teremtette romokon, ...
Míg végül ismét leszállt az éjszaka varázspora,
oly puha a rókabunda,
s végre teljes biztonságban együtt aludtunk el
a hűvös, késő nyári éjszaka csillagfényes mámorában.
2024.07.14
