Lelkem sötét felhők árnyékolják be,

és nincs velem már senki se,

fáj a Távol és fáj a Közel,

fáj a lelkem, mely szégyentől tüzel,

és bár megállíthatnám az időt és lenne vége,

majd felnézek a sötétfelhős, viharos égre,

elveszett lényem minden készsége és képessége.

Hogy folytassa? Nincs már reménye.

A szégyen tüze izzik benne

és retteg, mi lenne ha ismét a hazugságok 

örvénye remegne.

Végül? Kiutat hol keresne?

Hiszen kínos a családnak élethelyzete.

Csalódást okozott,

pedig végig kitartóan próbálkozott, 

mégis elbukott.

Nincs már mit szeret, se motiváció, se vágya, 

döntése sose volt: így most vajon mit csinálna?

Sötét a lelke, sötét a szobája,

még nagyobb elkeseredése és magánya, 

mindig is azt szerette volna, hogy lássa:

HOGY NEM ÉLT HIÁBA! 

Lefeküdni, kelni, oly felesleges,

reggelből újra hajnal, miért is keresselek,

mert nincs kölcsönösség és válasz,

rossz ember vagyok nyugodtan ignorálhatsz.

Hiába szeretnélek magam mellett tudni,

az éjszaka árnyai nem hagynak aludni.

Fáj a Távol és félő a Közel,

szorongok majd bűntudat csilingel.

Mit mondanék? Tuti, kamuzva hazudnék,

mert Szégyent tojik a Nyúl,

miközben a hajnal nappalba fordul.