BEVEZETÉS:

Eltelt két hónap, majdnem három. Még emlékszem, mennyire mondogattad ezt a csoport témát, menjek be valahova vagy neked mindegy is, bárhova is csak menjek csoportba, merthogy - így gondoltad - a szociális készségeim csak a csoportban fejlődhetnek. Emlékszem, mennyit vívódtam akkoriban és hogy sokáig egy kényszerútnak éreztem a csoportot. 

- Hát, csak hogy a doktornő boldog legyen végre! Hogy megfeleljek. - vágtam oda időnként a pszichológusnál, míg a doktornőnek nehezebben vagdostam oda, igyekeztem mindig tökre moderáltan, de a pszichológusnál létrejöttek acting out-ok és verbális robbanások.

KÖZJÁTÉK:

Szóval, nehéz szülés volt már maga az a döntés is, hogy elkezdem a csoportot. Kezdetben nem hittem, valamit is tesz majd ez velem, hm, és sokáig éreztem még a doktornőnek való megfelelést, hogy na jó, csinálom, mintha ez lett volna az egyetlen motivációm.

Alig vártam időközben, hogy visszamehessek hozzá és elújságoljam hogy járok csoportra. Jött a hiphiphurráboldoglebegés, jajjj, de jó, na és milyen csoportra jár, na és milyen, jajjdejó, jó, persze még nem érzi, hogy ez bármit segíthet, adjon magának időt. Egy-egy hosszasan hosszú évek óta elhúzódó állapot nem változik varázsütésre, de jajjdeilyenjóolyanjó és elhangzott a számomra bűvös szó: BÜSZKE VAGYOK MAGÁRA! 

Elkezdtem érezni a doktornő mondatának erejét és ettől nyertem meg magamban egyfajta belső motivációt is. Csinálom, veszíteni nem veszítek és legalább valaki BÜSZKE LESZ RÁM. Kimondta és ez megadta a csoportba járásomnak a bűvös alapot.

Itthon viszont ugyanúgy folytattam az elbaszott kis életemet. Apám, anyám sose érdeklődött, apámmal a viták a vasúton, a kutya körüli ideg míg egyszer csak azt mondtam, többet ebből az idegállapotból nem kérek. Mentem és jöttem, busszal, vonattal, busszal és mióta apám nem jött ki a vasútra elém, fáradt voltam, de nyugodtabb. Aztán meg másnap menni kellett dolgozni. Sokszor előtte se aludtam, utána se aludtam, elmentem dolgozni, majd összeomlottam, nem aludtam éjszakákon át, email-eket írtam, email-t olyankor ha épp a vershez túl fáradt és tompa voltam. Mindig kaptam reakciót amiért nagyon hálás voltam, kb 3 szóért is, mert itt nem divat a reagálás; a pszichológusom okkal nem reagál, a szüleim pedig, hát azoknál meg alap hogy lófaszt se írnak vissza. Mert nem tetszik, amiket leírok, hát NEM TETSZIK, ÉN VISZONT LEÍROM, ÉLESBEN.

Szóval, nagy nehezen odaértem csoportra, szinte mindig, egyet se hagytam ki ( az utolsót már ki fogom) , nagy nehezen minden közlekedési és szociális akadályon átvergődve eljutottam, ott igyekeztem, magamhoz mérten jól működni és idővel bele is szoktam a jelenetek módszerébe, amennyit épp tudtam, annyit kihoztam ..... de rá kellett jönnöm, hogy anyám olyan über drámakirálynő volt egész életében, nekem bőven elég volt ez az életemben, anyám, az ő anyja, nekem nem biztos, hogy módszerem. Kezdjük ott, ezt az egyéni terapeutámmal beszéltem, hogy tudok e játszani .... mesélt kicsit a játékpszichológiáról vagy valami hasonló - ha van ilyen. Hát, enyhén szólva nem erősségem a dolog. 

Teljes lekapcsolás és disszociáció, munkában napi 48 órában, csoportra oda és a csoportról el. Amíg ott voltam, próbáltam kapcsolódni, amennyire képes voltam, de idővel rádöbbentem, mennyire távol maradtam mindenkitől. Távol fizikailag, távol lelkileg, távol mint emberektől, távol mint emlékek, mivelhogy aztán haza jöttem a büdös kis életembe és ugyanúgy egyedül voltam.

Ott lett egy nagy fordulópont, mikor azon a szombaton 2 órán át üvöltve zokogtam és tényleg szükség lett volna valakire. .... és nem, nem telefonáltam, mert képtelen vagyok, mert magam vagyok mindennel itt egyedül és képtelen vagyok segítséget kérni, képtelen vagyok beszélni, aztán meg magam maradtam végül ismét. Cseten innen és cseten túl. Írtam verset, de a csoporton magamba húzódtam, írtam, de többé nem olvastam fel - pedig épp csak kezdtem fellazulni - az itthoni szarságok szüleimmel, a sok kurva ruhával és a próbababa effekt-tel - úgy éreztem, nem jelenhet meg a csoporton, hogy mi van velem és nem, több verset nem olvastam fel, és igen, valószínűleg féltem a megítéléstől, ahogy a megszégyenítéstől is még az utolsó előtti alkalmon is - addigra már jelentősen önsértettem, a nagy robbanás után elcsendesültem de a csendben valami nagyon is történt és történik velem, DE EGYEDÜL VAGYOK EZZEL, VOLTAM ÉS VAGYOK IS - és írtam én verset, de többé nem olvastam fel, az önsértés pedig végképp nem a csoport keretei közé való. Szerintem. Dúlt bennem az acting out de csak csendesen és rezignáltan megszólaltam - Lépjünk tovább! 

Felültem a vonatra, Stephenie Meyer Alkonyatát olvasva a lelkem még a csoport körül mozgott. Tudtam, hogy visszajövök a városba, hogy apám lehet nem jön ki a vasútra, de az biztos, hogy ide fog nekem üzengetni valamiket ami kiakaszt, mivel kontrolláló és uralkodó az üzengetése: 1. 2. 3. 4. 5. kb így pontokba szedve mint valami kurva utasítások, tudtam hogy közben bejött a lakásomba és elvitte a kibaszott nadrágot, ami egy hete itt rohadt, de amíg itthon vagyok, ő nem jön. Ha nem vagyok, akkor mindent is, HATÁROK NÉLKÜL.

Már a vonaton kezdett eldőlni, hogy nem megyek többet a csoportra, hogy nem érzem magam közelebb, leginkább távolabb hiszen távolabb is vagyok. Fizikailag, lelkileg is. Is. Nehezen kerülök közel. Ehhez több hét bennfekvés kell és még ők, azok a régi osztályos kapcsolatok se maradandóak. Az én életemben senki és semmi nem maradandó. Az emberek eltűnnek, az emlékek szertefoszlanak és szeptembertől jön az új csoport, új emberekkel. Eszembe jut néha a doktornő, meg az én elbaszódott szociális készségeim. Hát mivel itthon csak a shit munka, ahol kb elviselem az embereket mert az a munkám, barátaim senki, családdal szarban. Most miről beszélünk? 12 alkalom erejéig (11) mondjuk hozzászokok másik 12 emberhez mondjuk és a közös munkához de ennyi, ahogy eljövök ugyanaz a senki vagyok a világban, ugyanaz a kapcsolódni és kötődni képtelen szar, aki senkiben se bízik, és mindenkit nagy körben kerül.  ( borderline mellett, kis elkerülő ha ez nem jött volna le, dramatikus (csendesen, passzívan impulzív) és szorongó)

KERET::

Megint itt vagyok nálad. Már tudom, már eldöntött tény, hogy nem megyek többet. Talán szeretnék még a teljes vége előtt eltávolodni és zárni, ahogy a kirakatlány már egy ideje lezárt, ez érezhető volt. Aztán meg ott van apám aki kontrolláló és át akarja lassan megint venni az uralmat a kutyám felett. Nem hagyom többé. Nem hagyom itt a kutyát.

Persze, ismét egyedül vagyok és eddig is csoport ide vagy oda, egyedül éreztem magam.

Ideges vagyok, zaklatott, a karomon két friss vágás, kérdezed és előtted, előtted nem tabu hiszen 2016 óta ismersz. Majd mondom, a történetben - mondom és a csendes némaságból végre kinyílhat a szám és még a nyelvem is fura ahogy mozog a számban. Nem is nézek rád, csak beszélek.

Persze, önmagam miatt is tettem, amit tettem, hogy jártam, de rengeteget számított, hogy büszke voltál rám. MERT RÁM SOHA SENKI NEM VOLT BÜSZKE.

Miután megláttad a vágást rajtam, én csak ennyit mondtam: Most ne lebegjünk el ebben a hiphiphurrá jár csoportra ...... milyen csoportra jár? - már nem emlékeztél. Mondtam, szóval ne lebegjünk el ebben a földöntúli örömben hogy járok csoportra, most ŐSZINTÉN AKAROK.

Végre nem lebegtél el, te se . Figyeltél rám, átérezted, oké, akkor egyedül. Akkor rendezkedjen be egyedül - mondtad.

Mi segítene? - kérdezted többször is. Meséltem mindenfélét a csoportról.

Arról is, hogy sajnálom ezt a Kati miatt, hogy mennyire megközelíthetetlen, vagy nehezen megközelíthető voltam, mert tudom, az vagyok, amikor tiszta sor volt, hogy telefonáljak és képtelen voltam telefonálni, mindent megéltem, átéltem, aztán vagdostam, egyedül, mert nekem ilyen a kibaszott világom. Tudom, hogy egyedül vagyok, ezért ha épp lenne segítség akkor se vagyok arra kész, hogy elfogadjam. Nem akartam én is plusz gond lenni mások telefonjai mellett még. Még én is. Szóval maradtam egyedül. Ez pedig nehéz helyzet.

Nem is értetted, miért őt sajnálom, mikor nekem kell gyógyulni, de őt sajnáltam, mert én ilyen és ilyen vagyok, távoli és eléggé elérhetetlen. Nem tudok mit tenni. A közvetlen környezetem se igazán elérhető, ebben éltem mindig.

Kérdezgettél. Beszélgettünk. Egy pillanatra elhallgattam és a testbeszédem épp kommunikált. Sok a gyász, igaz? - mondtad és tudtam, hogy akkor ott velem vagy.

Arról is, hogy mit vettem ki a csoportból? mert ha úgy érzem, adtam bele, akkor valamit nyertem is belőle. Nem tudom, nem tiszta, csak azt tudom, hogy itthon magam élem a nyüves kis elbaszott életemet az elbaszott munkámmal, a nemlétező kapcsolataimmal, a pszichológusommal, akivel talán két alkalom is kéne de így is alig van pénzem, a gyász, hogy már nem leszek soha az aki, mert alig keresek, alig élek meg és most a csoportra rááldoztam sok mindent, anyagiakat, a lelkem formálhatóságát, az utazást, és főleg beáldoztam a kutyámat miközben szarrá ment minden családi kapcsolatom.

Fókuszáljak arra, mit nyertem. Beszéltünk a gyógyszerről, de már nem tudsz mást, a Lamolepre még csak nem is gondoltál, mondjuk tény, épp bipoláris nem vagyok,nem tudsz mit...mert az esti millióegyféle gyógyszerem mind az alvásomat hivatott segíteni. Ennek ellenére, még kórházba is hiába megyek be, az alvászavar az alvászavar, van hogy alszok, máskor az elmém és a lelkem szétpusztítja az éjszakát. Könnyezve imádkozok, üssön le valaki végre. Nincs mit tenni. Annyi gyógyszert szedek csak este, ezzel nincs mit tenni.

Említettél valami pszichiátriát, ami itt a városban fog nyílni - ami mégse Sümeg - hogy oda beutalhatsz, szóljak, ha úgy érzem. Hogy tb-s legyek és ne a szabijaimat basszam el, mert eldőlt, ha itt rohadok meg depressziósan akkor se hagyom itt többé a kutyámat. Lehet kicsit merev és ragaszkodó álláspont, de apámnak már túl sok a tere és kezd határ sértő lenni.

Ha beutalsz, maximum hogy kb nézzék meg, el tudnának e képzelni más gyógyszert.

Aztán persze, azt is mondtad, hogy TE ÍGY IS MINDENNEL EGYÜTT BÜSZKE VAGY RÁM. EZ NAGYON SOKAT ADOTT. ÍGY IS, HA NEM MEGYEK AZ UTOLSÓ ALKALOMRA, MERT VÉGÜL IS, A KEZDETI GONDOK ELLENÉRE VÉGIGCSINÁLTAM.

AZTÁN MÁR KINN VÁROM A PAPÍROM. JÖN AZ ASSZISZTENS, BELEOLVASOK.

VALAMI ÁTTÖRÉS TÖRTÉNT MOST. TÜNDÉRHEGY ÓTA ELŐSZÖR JELENIK MEG PAPÍRFORMÁBAN: 

érzelmileg labilis személyiségzavar F6030