Hajnal van, minden oly csendes, távoli,

elméd éber, nem vagy kész álmodni,

a sötétség benned szorong,

fut az égen és feltűnik a fényes korong,

és lények szállnak alá,

emberekbe költözött a sötét talány,

szavak és hangok

beszélnek hozzád s te sasszézol

köztük, őket távolról hallod,

s ha engeded, ki tudja, mit nyelsz magadba,

a másik szavai már piócaként lógnak 

testeden, fejeden, hajadban,

ítélkező, okoskodó, magyarázó szavak,

 az ördöglakat enged, lyukas a falad.

Nem bízol senkiben, a világban,

a lények ott keringenek, sötét árnyak,

követnek és a hajnali csend ...

nem csukod szemed, éber a figyelmed,

ha lekapcsolódsz és a készenlét egy pillanatra

is enged, 

szorongva rohansz, biztonságot nem lelsz

és a könnyek eltemetve,

így kúszik az árny a lelkedbe.

Jönnek az emberek és belőlük beszélnek a lények,

sötétségben hullámoznak, kis szarvuk apró kések,

egy szó, egy email, már szorong egy részed.

Párhuzamosan, üvöltve kér kommunikációs teret,

már a védelmet sehol se nyeri el, ahogy te se nyered.

.... és a sötét hajnalon már a madár csicsereg,

az éber álom lénye sötéten cserreg 

és szorongva köszöntöd rég megszállt lelked.