Az Élet véget ér, épp csak fájón létezzél,

nincs már remény, nincs ember, nincs kitől félj

a szeretet szétfoszló, többé ne remélj! 

Az érzés, mi maradt még, oly csekély,

a végtelen ordítás lelkedben :  tűnj innen! A koporsó véd,

de még így is ember vagy, szétszakít a lét!

Árad a csend, csendben lelked káoszt teremt,

de csak mennél, lenne már vége.

Szíved több kés szúrja szét,

már tudni azt, hogy valahol létezel se lenne elég.

Bepötyögöd a számot, lelki elsősegély,

szíved zakatol mégis mit mondhatnál még,

könny folyik, szólni kéne végre,

bárkihez is, hogy ne legyen végül mindennek vége.

Gyógyszer, alkohol, távoli kábulat,

lelked, ahogy ágyba ájulsz, az ördögön mulat.

Szólsz hozzá: Vigyél el távolra!

Örökre és lebegjek át a mámorba!

A penge, mely nyomán vér csepeg, lelkedben 

fájdalom remeg és ordítod:

Tudjátok meg Emberek!

Másnap talán már nem leszek.

Nem félek és ti se féltsetek,

lelkemben küzdök árnyakat, lényeket, 

végül elfáradok és már nem kérdezek.

Bármit mondok, az rossz, a hang retteg,

már beszélni se merek.

Egyszer rég talán szerettem és szerettetek,

valahol az égben, még míg nem voltam

emberalakban köztetek.

Leszülettem és ellenem fordult család

és más emberek,

míg én csak szerettem volna, hogy szeressenek.

Majd vége lett, a koporsóra földszemek peregnek

és a kampón ott lóg a kötél, 

a szék kicsúszik s a földre zuhan keservesen a Remény.

A fekete lyuk elnyel, s a sírokban találkozik ember emberrel

s a Halál szelleme a sötét égen felkel...........

és a vonat robog, találkozok talán csak veled,

alig várom áprilisi ünneped.

Te rég nem remélsz és talán már én se.....

a vonat tovább robogott:

Most már bátran megoszthatod fájdalmad,

érteni fogom miért is lett vége.

Csodállak!

Szeretlek!

Bátor voltál, hogy mertél pontot tenni

az észrevétlen, szeretettelen és fájdalmas létre.