Kifacsart citrom a lelkem,

leve végigfolyik, felmarja sebem,

szememből a könnypatak,

a zuhany alatt szilánkosra pattognak

szét az üvegfalak.

Fekszem ágyamon, sebzett madár,

szárnyavesztett, már senkit sem talál,

mi benne zajlik, szinte mindent kihány,

körülötte az éj csendes és sivár.

Csak maga van, terjengő nyers, szótlan erő,

a testbe vénásan érzést csepegtető,

az Érzés maga fuldokló zokogás,

hova fordulnál, nincs körülötted más,

csak a remegő sötétség,

üvegszobába zárt jéghideg kékség,

körülötted a szellemek és sok sötét rémség,

megragad, a vízcsepp rólad csöpög,

a könny elered, fejedben tompa hangok súgnak :

Szégyen - körök.

Itt szabad, hisz végre magad vagy.

Hagyjad szétpattanni az üvegfalad!

Ágyad beszívja bánatod,

már tudod, nem is lesz több álmod,

sós könnyek folynak és fanyar az éjszaka,

agyad a citrom elfonnyadt héja,

húsa már kiszáradt, íztelen zuhansz a másnapba,

eszeveszetten rohansz s a világ érezhetően szűkebb ma.

Meggyőződésed, hogy kirúgnak mert késel,

a célba kifulladva 1 órával előbb érsz el.

Felületesen zakatol az éjszaka,

nappalból ismét éjjel, ismét meghalsz belül

ÉS ELINDULSZ HAZA.