Mikor oly sok veled a baj, de végre fáj,
végre a lélek a testből induló hullám,
és a tű és bár itt mindenki fél,
végre pihen a test, de aztán a lélek görcsbe
szorítva,
megfeszült az állkapocs, nem tudsz már lazítva,
mert ott a tű és bőröd rólad leég,
az emberek tekintete ítélkezőn már beléd,
belédmarnak és a keserű könnyek,
bár szabadságon vagy, ma sincs helye örömnek.
Bárhová is mész, belédmar az Élet.
Miért ilyen nehéz? - magadtól ezt kérded,
és folynak a dühös könnyek,
feletted sötét felhők köröznek,
és a hullámok felcsapnak, fulladozol belül,
minden a Szégyen viharában hánykódik,elmerül,
és nincs segítség, ki értené, mi zajlik,
magad vagy, körülötted a tenger morajlik,
és nem tudsz beszélni, félsz hogy belefulladsz,
nincs mit mondani, csak az áramló könnyek,
emberi tekintetek megvetőn köröznek.
A fizikális már elmúlt, a lélek fáj jobban,
majd újabb órákig fekszel néma magzatpózban.
Régen a fogorvosnál is veled voltam,
megsemmisültem a helyzetben nyomban,
ugráltattál, dirigáltál, én viszont féltem,
melletted e világban nem szívesen éltem.
Szeretnék eltűnni, aludni, messzire elrepülni
az esti sötétségben.
Nem ettem, nem ittam, se a gyógyszer,
gáz volt így nekifutni a napnak,
már csak lebegni vágyok, sötétségben lebegni,
végül odaát a Szégyent nekibaszni az üvegfalnak.
