Ketyeg a bomba, ütött az óra!

A lélek készül útra kelni a dühös könny-folyóra.

Az emberek jönnek - mennek,

s neked kedvesnek kell lenned,

de azok továbbra se érzik a határt, 

gyerek vagy felnőtt, szívesen megcsapnád.

Zúg benned a sok Faszt beléd! és A kurva anyád! 

Szabályozol. nem teheted, de ismét itt a kibaszott május

és úgy a párnába ordítanád,

ordítanád bele, fasznak kell így élned,

az emberek munkában, buszokon odabasznak a mindennapi létnek

és már alig-alig reméled,

hogy ki tudod adni azt, mi belül forrongva szétéget

és tűzben áll a lelked,

kialvatlan léted szétpörgetve serceg

és egyre csak üvöltesz belül

és úgy pofán basznál párat: belép majd szétkólintott fejjel kipenderül.

Mert agresszióra agresszió a válasz.

Miért kell velem üvölteni? - Sose volt igazán támasz.

Mit tettem, hogy ezt érdemlem? - kérdezem belül,

írnék neki levelet, de nem merek, minden sejtem menekül.

Talán ezt érdemlem, hogy végül az apró vércseppeket kell kérdezzem:

MIÉRT? Neurózisra neurózis, agresszív lélekrombolásra hasonló lesz a válasz,

majd bárkit, ki szembe jön, bátran pofán vághatsz.

Bár megtehetnéd, s benned a düh szociális fostengert áraszt,

sorban ütnél ki mindenkit a sorból, ahogy kilökted anno az ajtón őt is,

az agy elszállt, tetted vagy nem tetted, a pszichózis zárta e második kört is.

Mert agresszív, ahogy nyomulnak ők is,

és szétbasznád az embereket,

a bomba dühösen, ingerülten ketyeg. Vajon robban majd?  

Vagy a szótlan csend remeg? 

Szavak hullámoznak és elárasztanak belső tengerek.

Nem teheted. Nem mered.

A NAPLEMENTE TŰZBEN IZZIK A VÍZTÜKÖR FELETT.