Nem nézek a szemedbe,

el vagy mára felejtve,

csak gondolkozok merengve,

hangom megremegve,

némán csapódik az üvegfalnak

s Téged már nem kereslek.

Bennem zúgolódnak a tények,

érzést már meg nem élek.

Miért fáj mégis az Élet?

Csak tettetek de belül félek,

félek megszólalni, a szememben

viszontlátni téged.

Ellöklek s az üvegfal megreped,

könny folyik de sehol se kereslek.

A tükörben a közöny, mi visszanéz,

talán fájó ez a rész,

és félsz és nem mersz többé,

a kör nem áll össze körré.

Csak figyelek, túl sok az ember,

a sok emberi hang terhel,

lelkem érzést nem mutat,

a világból nem nyel.

.....

Talán így lesz rossz, nem érzi,

ellebeg, reppen,

s a fecske vissza se tér két világ határáról,

az egyiknek vége, a másik kezdődik,

holnapok lesznek a mákból.

Az emberek mint felbolydult hangyák csak mennek;

Már nincs érzés, se düh, se szomorúság, se szeretet,

se a sose létező öröm,

igen, talán rossz vagy, életed bent és kint ellepi a közöny.

Az órák csak tovaszállnak,

a hang mögött mi rejlik, kiutat nem találnak,

mindent csak egyedül sorok között szabad,

odakinn nem törhet spontán szilánkosra az üvegfalad.