ÁLOM ÉS VALÓSÁG. Ott lebegsz a világhatáron. Lebegve élsz egy szinte alig életnek nevezhető életet. Lebegsz és távolodsz. Távolódsz magadtól, a másiktól, csak mert így neked jobb. Könnyebb az élet. Szereted ezt bemagyarázni magadnak. Szereted magadnak megmagyarázni, hogy minden jobb nélküle. A száma, a neve, az összes létező sms-váltás törölve, nem létezik mostantól. Azt hinnéd, így majd benned se létezik a fájdalom, hogy ott él benned az az ősi nyers hús-rózsaszín erő mely az élethez, a mindennapi küzdelmekhez szükséges. Valóban ott él benned ez a nyers erő? A reziliencia? Vagy csak szeretnéd elhitetni magaddal, hogy neked nincs szükséged szeretetre? Hogy nincs szükséged semmi emberire? Hogy nincs szükséged a saját maszkoktól mentes önhangodra? Persze könnyebb így élni, nélküle, végre nem olyan zűrös a világ körülötted. Vagy még zűrösebb mint kapcsolatban vele? A disszociáció, egész áldott nap tolod, reggeltől estig, aztán estére összeomlasz és a nyers erő elfeketedik benned. Elfeketíti a csend, a szégyen, a többi ember, a kinti nagyvilág. Mert jót a világ ma már nem ad. Reggel kelni és indulni, este lefeküdni, reggel felkelni. Persze élhetjük ezt a kurva robot életet. Azt mondják, az antipszichotikum is robottá tesz, vagyis robotikussá, nem érzel, nem örülsz, nem sírsz, nem élheted meg ha fáj....és mindenekelőtt gyűlölöd így az életed, mert nincs benne semmi és senki, ami / aki örömre adna okot.
Szenvedélyed már csak takaréklángon lobog, kiölt belőled mindent az élet, a külvilág, az emberek, a kell-ek és a muszáj-ok, és már nem maradt semmid, mit lángra lobbanthatnál, amit szeretettel és végtelen örömmel és tehetséggel tudnál tenni, tudnál visszakapcsolni az élethez. Már mindennek vége, ami valaha még apró tüzeket gyújtott benned. Bölcsész-éned élhető életre sóvárog. Ezzel szemben csupán lebegsz két világ határán napról....napra. Kiemelkedsz a testedből, nem érzed, nem érzed se a testet se a lelket. Órák telnek, napok ebben a végtelen lebegésben miközben össze-összeomlasz, a zuhany alatt a vízzel eggyé mosódnak könnyeid, könnyeid, melyek azt jelzik, már megint. ahogy napról napra NEM VAGY ÖNMAGAD és nem az önazonos életet éled. Mit tudsz tenni .... egy életen át hallgattad, hogy ez se meg az se rendes munka, nem bejelentett, nincs fizetés és egyéb érvek. Rajongsz, tüzelsz? Felejtsd el! Hát elfelejtetted az évek alatt.... és már csak a fizetésért kelsz fel nap mint nap. Utálod, amit csinálnod kell, ugyanúgy utálod, ahogy anno ők is utálták az ő dolgukat. Ez se a te választásod volt. ŐK IS KIÉGTEK..és ha ilyen egyáltalán létezik ilyen hamar, 5-10 év telt el, és lehet, hogy te is KIÉGTÉL. Módosítás kéne, valami más, valami introvertáltabb, valami emberektől visszahúzódóbb, valami olyan, ahol nem kéne az itt és az ott között lebegni.
A drogok terjednek véredben és lassan átlépsz abba a másik térbe, ahol talán nem kell félned, legalább addig nem kell félned, amíg fel nem kelsz és el nem kell indulnod megint ki a lelkileg kék és hideg üvegházba, ahol ismét csak lebegsz, testeden kívül és csupán TÚLÉLSZ. Napról napra. Emberekkel. Nem kattanhatsz ki, nem mondhatod meg a véleményed, sőt ez az extrovertáltakra építő világ elvárná, hogy elcsevegj kb a semmiről (small talk) és empatizálj minden számodra minden szinten idegen ember fos életével, bajaival, veszteségeivel. Nem tudsz empatizálni, csak hallgatod és hallgatod és tested magába szívja a külvilágból eredő töménytelen hangot és hangulatot és agressziót és mocskot és halált. Majd eljön az este, mikor egyedül ott állsz a kádban és a testedről érezhetően tömény mocsok jön le. Nem csak a testedről, a meleg víz alatt lelked is olvad, a csomók kibomolnak és a világ összeomlik. Újra és újra.
Fura a kutyának meg a négy falnak beszélni, de néha talán elég csak a hang megtalálása és kimondva, hogy aznap mikor és miért és hogyan érezted magad újra és újra egy kibaszott szarkupacnak , merthogy sose lehetsz jó semmihez semmiben és szíves- örömest átadnád a helyed a nálad jobbnak, akit persze agyonméltatnak és elkezdenek folyni a könnyeid. Egyedül a négy falnak és a falak között a kutyának végre elmondhatod, hogy kurva nehéz nap volt - és ezt elmondhatod minden áldott nap akár - és ha mersz beszélni, még a zuhany előtt kibomlanak a könnyeid mert annyira kibaszottul utálod ezt a mindennapos küzdést és szenvedést.
Nem, nem csak a mindennapos drogok visznek át valóságból az álomba, hanem a könnyek is. Elfáradsz élni és érezni. Legalább éjszaka - és mostanság kivételesen alszol a rengeteg gyógyszer miatt - legalább éjszaka élhetsz. Vagy épp meghalhatsz. Vagy sodródhatsz a világok között.
Élhetsz odaát az ördög mellett, álmodhatsz, érezhetsz, sikíthatsz, ott egyedül vagy a démonaiddal. Aztán csörög az óra, tested mázsás súlyként ragaszkodna az ágyhoz, de ki kell kelni és menni kell tovább.
Meddig bírod ezt csinálni? Meddig bírsz élni egy tömény emberi világban? Meddig bírsz élni egy olyan életet, ahol maga az élet szakít szét két világra?
Az egyik, a valóság megsebzett és minden órában sebet kapó és kivérző, minden percben fájó világa, amit nem mutathatsz a többieknek ezért lelked a tested fölött lebeg két méterrel, nem vagy egyben, egy testben...... ami egyfajta mesterséges védekezés, hogy kibírd a napi alig élhető életet.
A másik pedig egy másik világ, odaát, más-világ, ahová az ördög adja a kulcsot az éjszakákon keresztül, behív és ott, ott minden megtörténhet, ami a valóságban nem.
Végül pedig azt kérded magadtól: HOVA TARTOZOM????
