Tágra nyílt szemmel fekszem, körülöttem a sötét szoba,

lelkem élettelen, szívemmel mostoha,

apró levegő ki és be, kiszáradt száj,

némán szólít magához a magány,

bár álmomban érne el a halál,

csendben létezek, de ami elmémben fut,

lelkemet pörgeti, kicsinál,

nem nyugszik, álomképbe se fordul már. 

Csak szétpörgeti lelkem,

a szobában árnyak fordulnak körülöttem, 

s én tágra nyílt szemmel fekszem,

nem érezni, könnyebb lesz lebegnem,

csak menni, haladni a halott élettel,

csukott szemmel,

nappal vagy éjjel a vércsepp ajkamon rezeg,

apró csepp, fémes íze számban remeg,

a lélek csak vár, valami emberit keres,

reménytelen, a hosszú, sötét estéken az árny bekebelez,

s te se tilatkozol:

Csak lebegj! Amíg tudsz, könnyedén lebegj! 

Dühöd csapódjon a falnak, mi emelkedik, bezár feletted.

Aztán hiába kiált a lélek: Térj be hozzám, kérlek! 

Mert odaát már senki sincs,

éled a mindennapi kínt.

Hol lesz végre vége? - szól a lélek,

Örömöt már nem remélek! 

A gondolat végigfut és válaszol:

Ott lesz vége,

hol csuklód ráfordul a legélesebb késre,

és a vérben tág térben elélve,

átjutsz az evilági túlsó felére.