Az éjszaka rám tör. Várom! 

Várom, hogyan kergetnek át a képek az álmon,

összecsúsznak az idősíkok,

múlt és jelen, s én már nem is sírok,

már 17 évesen is meg akartam halni,

hogy minden képre emlékezzek, 

az szinte csak alkalmi,

mikor már elég, kelek, úgyis magamra maradok.

Megtegyem? - magamtól kérdezek,

mert emberi szó nem ér, a gondolat halott,

érzés már nem maradt. De nézd csak! Véres a fal ott!

Egyedül maradtam, szótlan, némán,

fáradt erő bennem, monoton, erőtlen, 

mindennapi sétán.

Fáradt - erő, ellentétekben elmerülő,

levegő nem maradt,

zárnak össze feletted a falak.

Nem mondhatod senkinek, ne legyen panasz,

fáj élni, tested görcsben, érzés oly ritkán akad,

a világ pedig sűrű , nem lehetsz önmagad.

Vajon meddig bírod? 

A kimondhatatlant ki álomkép mögött sírod,

mert nem szólhatsz, elsorvaszt a magány.

Ezt most kinek írod? - kérdezed magadtól,

és befelé, a tér közepe felé távolodsz a falaktól.

Tiltod, ne érjen el, bár nem is akar,

mert te vagy odaát, mit törődjön veled, leszar,

a saját lánya mellett kell lennie a bajban.

Veled pedig a belső néma zajban

makacs harag tüze lobban,

és szótlan,

képek peregnek a gyógyszer nyújtotta éjszakai show-ban.