Ismét eltelt egy hosszú hétvége, magányosan, mindeközben egyre idegesebb vagyok az emberi dolgokat nézve. Sokan vannak meglőve egy borderline-ossal kapcsolatban, mert segítenének, de nem tudják, hogyan. Nem tudják, hogyan segíthetnek jól, hogy vajon mit fogadunk el, mitől leszünk rögtön idegbajosak, nem akarjuk e azon nyomban minden szinten letiltani az illetőt. Azt mondanám : ne akarj, ne erőlködj feltétlenül azon, hogy segíts rajtunk. Ha nagyon segíteni akarsz és még hozzá, nagyon erősködsz is, kudarcot fogsz vallani.
Tehát ahelyett, hogy minden úton - módon elhitetnéd velünk, hogy a bajunk gyógyítható, ezerféle módszert erőltetve (miközben fogalmad sincs az egészről) , egyszerűen csak szólnod kéne az emberhez két emberi normális szót. Ilyen egyszerű a képlet! Pár emberi normális szó vagy támogatás néha minden erőlködő segíteni akaráson is túltesz. Pl. szóba állhatnál velem a cseten, vagy visszaírhatnál a nyamvadt emailjeimre. Persze minden lehetséges módon kapcsolatokat kutatok - de eközben már el is löknék mindenkit, feladva, hogy még ér bármi emberi szó - és még én érzem azt, hogy nagyon de kurvára erőlködök a kapcsolatban. Emailt írok, cseten írok, megosztok és MINDENKI NAGY ÍVBEN BASZIK RÁM. Én pedig erre BUMM-BUMM-BUMM szertevágok magam körül mindent. Nagy jellemzőm, hogy akivel cseten szóba elegyedek (vagy akár ismerem kórházból, akárhonnan, máshonnan egyre kevésbé) , ha rendszeresen írunk, abban is kikattanok. Ha nem írunk akkor meg abban, hogy az egész életem abból áll, hogy pár normális emberi szóra várok. Várok. Várok. Egyre csak várok.
Ha letiltalak az hirtelen történik, mindenféle gondolkodás nélkül és nem feltétlen fogok veled valaha is újra szóba állni. Akkor azt érzem, rád nincs szükségem, mert csak idegesebb leszek, ideges és megbántott (és sértődött?) . Én meghallgatlak, ha te szarul vagy, de ha én mondom, hogy szarul vagyok, te poént csinálsz az érzéseimből. Fogalmad nincs, hogy nekem ez az érzés mennyire fájdalmas. Az, hogy már se magamat, se téged nem érezlek létezőnek, hogy valahol, valahogy mégis létezünk. Persze lehet poénkodni - lehet te ittál vagy szívtál - és ettől kurvára poénkodós leszel - mert amúgy persze te is szarul vagy, csak ott a szer - én viszont, a borderline-nal, ha szarul vagyok, ha depressziós vagyok és ha már senki se létezik, sőt, amikor már mindenki részemről meghalt és én is kész lennék kinyírni magam - még el se mondok mindent. Minek? Hogy röhögj rajtam? Hogy poénkodj? - hát erre semmi szükségem. Amúgy is ütköznek az elveink: Te nem szeded a gyógyszert, mert minek ha akkor is szarul vagy (majd iszol vagy füvezel) , én ezzel szemben szedek, este nem is keveset és így se alszok. Aztán elmegyek a dokihoz és végre valaki látja, hogy szarul vagyok és komolyan vesz. Ír fel egy már régről ismertet kifejezetten, hogy aludjak, az összes többi mellé. Elsőre azt érzem tőle, hogy szédülök fél óra múlva, később bevétel után majdnem 1 órával fekszem le és 2-3 óránként kelek élénk álmok után. Éjjel 2-kor pl nem tudom hol vagyok, zuhanyoztam e vajon, vagy csak feküdtem, azt hiszem mély és kavargó álomba merültem akkor, ahogy lefeküdtem, persze segített, hogy fogtam a kutyám mancsát, éreztem őt mellettem.
Szóval, ha letiltottalak, nem bántam meg. Ha nem tiltottalak még le, - akkor hirtelen cselekvés előtt leginkább gondolkoztam és elszámoltam 10-ig, ez a ritkább eset. Lehet, csak azt mondom, jó éjt és ennyi a cset, nem beszélünk napokig, max én erőlködök a kb semmiért. Aztán 5 nap múlva írsz meg azt mondod, aggódsz, hát a szart! Aztán azt mondod, beszélünk holnap, ja, és megint eltelik a hétvége és senkihez nem szólok egy rohadt emberi szót sem és ha én nem erőlködöm szét magam, akkor nem beszélünk (hát akkor bazmeg, akkor nem beszélünk) . Leginkább magányos tevékenységbe kell merülnöm. Rajzolni, olvasni vagy az altatós antidepi után feküdni az ágyon hanyatt és várni az éjszakát. Meg az álmokat. Bármit. Csak ne keresselek téged se, soha többé.
Aztán van az, akinél megint számolok, gondolkodok és nem, nem akarom letiltani. Persze ismét magába szippant a csapda, de őt nem akarom. És nem is fogom - döntöm el - vagyis kezelem, szabályozom magam. Ha mindenkit el is lökdösök, meg letiltom, őt nem. Csak gondolkodok, mennyire baszottul nem tudok empatikus lenni - amikor empatikusnak kéne lenni - és van, amikor az is vagyok, képes vagyok empátiára, de most nem tudok az lenni. MIÉRT????? Aztán eszembe jut x az ismerősöm mondjuk úgy közeli ismerőse, meg amikbe beavatott a kórházi létünk alatt. Nem akarok olyan lenni vele, mint x - sírás környékez, nem akarok olyan lenni, mint az anyám, mint x, esetlegesen egy halványan se empatikus, mindenkit letiltó, meg odamondó meg veszekedő, önző fasz, nem, nem akarok ilyen lenni. Jönnének fel könnyek, de munkahelyen nem szabad, elfojtom, de tudom, nem tiltom le, őt nem, vele valahogy más ..... lazább, könnyebb, ő elfogadta, hogy nem tud segíteni, a kórházban épp annyit amennyit engedtem, mellettem volt. Nem ítélt el a gyógyszerek miatt, nem volt spirituális kábulatban és sokkal tisztábban tudtam vele idővel kapcsolódni, végül aztán ő és én együtt dolgoztunk Dariaval is lovasterápián. A ló is segítette az interperszonális - amúgy fos kapcsolatokat működővé tenni.
Aztán haza jöttem, és megint itt az interperszonális fos-tenger, amiben úszkálok, na de nem úgy, mint hal a vízben, leginkább mocskosan, büdösen, mindenkinek odamondogatva, már majdnem odabaszom, jó bazmeg, én nem fogok erőlködni, hogy bármit kommunikáljunk. Van aki nem vevő és el kell fogadni, hogy ismét minden emberi nélkül maradok és elsüllyedek a magányos fos-tengerben.
Persze nyelek. Ezt te döntötted el. Mit ? Hogy nem beszélünk többet? Ezt nem én döntöttem el, ezt mutatja a gyakorlat, ezt mutatják a mindennapok, az, hogy a fos-tengerben úszkálva még inkább leszarjuk egymást.
És, akkor be a dokihoz azzal, hogy nem aludtam és meg akarok halni - jó, nem pont így, de majdnem - és akkor leakad. MERT? Majdnem tök normális érzés, hogy létezésed és halálod összeforr, amikor szavaid senkit se érnek el, az emailjeid kiszállnak a világűrbe, mintha az univerzum kb visszaszórná a gondolataidat, érzéseidet, a cseten mindenfele szórt mondataid, kapcsolat-felvétel kezdeményeid, amire maximum annyi lesz a válasz : Szia. Láttam, hogy írtál.
Ennyi???? Persze, próbálok, nem mindenfélét elvárni, mert a túl sok elvárást se bírják az emberek, de könyörögve kérlek, csak 2 buzi elejtett mondatot írjál már bazmeg, még talán annak is örülnék, ha az ígysajnálomúgysajnálomúgysegítnék típusú válasz lenne, csak kérlek, valamit , valamit írj és vegyél emberszámba. Attól, mert borderline vagyok és fos-tengerben úszkálok, nem biztos, hogy elfogadtam a fos-tengert. Nekem is vannak gondolataim, emberi érzéseim és lehet most kurvára nem vagyok az empátia nagymestere, mert ki tudja, neked ott a mindennapos baj, a családod pl, barátaid, mások, programok, otthoni akármi is, a gyerekeid, bármi és ez a bármi ez elvesz tőlem és uralkodik és 2-3 rövidke elbaszott mondatot se enged.
Talán tényleg rossz ember vagyok, talán a fos-tengert érdemlem, de szeretnék csak egy valaki létezőnek egy másik létező, élő és érző emberi lény lenni.
