Kaméleonként változunk, játszunk,

dolgozunk azon, hogy ne lásd át világunk, 

nevetünk, viccelünk, hogy elfogadd lelkünk,

helyzethez változunk, alkalmazkodunk,

hogy szeress minket, a magányos ürességben meghalunk,

sötét, fénytelen világunkban,

szenvedély, tűz, öröm már oly ritkán lobban, 

bár lobbanna, s a szeretet ne lenne reménytelen,

kusza álmok sodornak, a sötétség oly végtelen,

szeretettelen, némán élek,

s már nem létezek neked és érted,

te se létezel nekem és értem,

együtt halunk meg és oldódunk fel a nyirkos ködben, 

csak fekszünk, nincs részünk emberi szóban, örömben, 

és csak aludni kéne,

a már ismert gyógyszer olvad nyelveden, árad a vérben, 

és csak fekszel, némán utazol benn, az érben, 

lassan szédülsz a vörös terjed a feketében,

hallod belül, lassan csepeg, álomba hív, elmerül

a világod sötétjében,

bár örökre elaltatna, 

s ne kéne reggel újra, 

indulni a napi végenincs - útra.

 ITT MARADHAT? BELŐLEM NÉHÁNY PILLANAT?