Most este láttam, míg lenn voltam a kutyával, hívott Tamás. A kórházi időszakban még talán ő jutott picikét közelebb. Egy csoportban voltunk, ahol lassanként mutattam meg magamból mindenféle fájdalmat, félelmet, bántalmazottságot. Tamás volt az, aki csoporton belül tesztelte, valóban félek e a férfiaktól, mert ugye, sokszor beszéltem erről nagycsoporton, itt és ott. Valójában a férfiaktól való idegenségem és félelmem csak egy picit erősebb a nőknél is jelen lévő félelmemnél. Összességében eléggé szocfób vagyok. Ez meg nem is tudom, a borderline vagy inkább az elkerülő részemhez tartozik.

Mert ritka az, aki nem olyan, mint az anyám, ritka az, aki nem bántani akar - így a bizalmi és a bizalmatlansági skálám eléggé összetett.

Szóval, hívott Tamás. Döbbenet azzal szembenézni, mennyire elengedtem, elengedtem az embereket, a megéléseim, talán Dariát volt a legnehezebb elengedni. Persze ott benn a doktornő elég hülyén nézett viziten: levelet a lóóóónak? Ja, igen. Tudja? Ez ilyen kötődési zavar. ( magamban belül : nem tudja, hurrá, kicsit cinikus hurrá) 

Vajon miért hívott Tamás? Se pénzem, se erőm, se bátorságom, se lelkületem nincs most visszahívni.

Ilyen a borderline, közel enged majd ellök, szeret majd eltávolodik, lassan önnönmagától is idegenné válik. Nincs középút, se élj a mának, Carpe diem, csakis in medias res.

Belezuhanunk az éjszakába (jó persze ehhez néha sok minden kell, gyógyszer meg ilyenek, nyugtató, altató is, ha az anyád olyan volt amilyen) aztán kizuhanunk a nappalba, sötétség, fény, hideg, meleg, zuhany, a víz csobog, fáj, ahogy megérint.

Pénteken megyek az itthoni dokimhoz. Mindig kell valami, valaki, akire várhatok, az életem egy folyamatos várás, várás az élet apró megcsillanó majd sötétbe boruló emberi fényeire.

- Azért nem válaszolok a leveleire, mert ... mióta nem reagálok, azt veszem észre, egyre több mindent hoz be terápiába. És maga hozza be - mondja a pszichológus.

Bár erősen odabaszom, hogy leszarom, ha nem ír. Ő tudja, mi a szitu.

- Dehogy szarja le - mondja. 

Jó vele. Már a buszról figyelve az embereket, őt kerestem az utcákon.

- Láttam magát a buszról - mondom - odavetítettem - rollerezett - mondom neki nevetgélve.

- Várta már, hogy találkozzunk - mondta. Persze a vetítésem szüleménye nem ő volt.

Ha azt kérded, milyen a barátság, sokunk egyáltalán nem élte meg. Vagy az az egyetlen is elhagyta, mert nem bírta a borderline-os őrültséget és nyomást. Kevés ember tudja ezt kezelni. Egyik pillanatban szeretünk, másikban már letiltunk a cseten. Lehet, megsértődtünk, valami istentudja mi apró dolog miatt haragszunk. Lehet épp kurvára megbántottál, mert poént csináltál az érzéseimből, amik elég nagy gondot okoznak amúgy is.

- Itt volt ez a négy, hosszú nap, annyira egyedül voltam ... a gondolataimmal, érzéseimmel - mondom.

- Meg kell tanulni tartalmazni az érzéseinket - egyre jobban le tudja nyugtatni magát - mondja biztatóan - tartalmazni, ezt így mondják, és ezt maga még csak tanulja.

Játsszunk asszociációs játékot !!!! 

Én azt mondom , szeretet, te rávágod, gyűlölet, én azt mondom, anya, te azt mondod, baba, én azt mondom, félelem, te rávágod, lételem, én azt mondom, öröklődés, te azt mondod, női ág, én azt mondom, barátság, te azt mondod csalódás, s végül a szeretet, s te így: üresség, menny, pokol, Isten, ördög és sorolhatnánk.

Eddigi kis pályafutásom során kétszer vezettek végig a Rorschach ábrákon, érdekes tapasztalat, majdnem de mégse ugyanolyanok az ábrák 2- 2, 5 év különbséggel. Mennyi minden történik.

Talán sokunknak a pszichológus a legjobb barátja. Az élet nem szolgáltat nekünk barátságot. Én a fogalmát se ismerem. Jó lenne ismerni, de mégis jobb nélküle. Eddigi anya mintáimban csalódtam, hát, nem is nevezhettem barátságnak. Valamit kerestem mindig minden kapcsolatomban. Valamit, ami sose volt meg. 

Aztán egy régebbi pszichológusom, habár nehezen tört utat hozzám, sokszor nem is sikerült neki és mindketten szenvedtünk, elvesztett nem egyszer a terápiás órában is és én is elvesztettem őt épp akkor, de segített felfogni, hogy aki születésedtől nincs ott az életedben, legfőképp érzelmileg, ha ott van, leginkább a bántalmazások széles listáját  kötöd a nevéhez - az sose, de sose fog ott lenni az életedben, a későbbiekben sem. Kiöli a vágyaid, megöli a kapcsolatataid, elhagy, ahogy mindenki más is mindig elhagy, emberek csak megjelennek majd eltűnnek és már létezésed síkján is megkérdőjelezed saját létezésed és a másikét. Mert ő se létezett. Soha. És persze rettegsz, abnormálisan rettegsz, nehogy elhagyjanak, ezért te hagysz el mindenkit. Már a borderline tükör előtt évekkel ezt játszottam.

Úgy volt elérhetetlen, ahogy ma te vagy másoknak, vagy épp azok a mások neked. Lehet, csak te érzed, hogy elérhetetlen xyz, miközben nem az, talán próbálkozik, és épp ezért - még a borderline tükrében se mutatkoztam, tudtam , hogy az embereknek nincs türelmük hozzám.

Tamás hívott, miért vagyok képtelen .... képtelen normálisan kapcsolódni? Mondjuk visszahívni, dobni egy sms-t, le van égve a telóm anyagilag is és kereshetek ezer magyarázatot. Csakhogy Tamás ismer. 6 hétig toltuk benn egy kórházban egy csoportban, 6 hét nem sok, nem sok a bizalomra, nem sok a kétnaponta dührohamokra, a magányos könnyekre a lépcsőfordulóban, az éjszaka írt verseimre, az automatás kávéra meg forró vaniliára - mikor éppen rettenetes cukor és szeretethiányom volt. 

Én mégis, mégis azt élem, hogy a pszichológus, néha a pszichológus lesz olyanféle legjobb barát.

Akinél megkattanhatsz. Az lehetsz, aki a világban odakinn nem lehetsz. Mert tenni kell a dolgod, viselkedni kell miközben töményben gyűlik benned a szar ....

és ja, bebaszhatod az ajtót. Szólhatsz is az ajtóhoz. Igen. Bazmeg! 

Válaszolgathatsz akár gondolkodás nélkül, és így gondolkodás nélkül tör ki belőled a valóság.

- Volt temetőben?

- Nem. Mert akkor ott is maradok.

- Akkor jobb, hogy nem volt.

( mellékes megjegyzés: hogy vinne el az a kurva holló a picsába !!!!! )

A pszichológus csak néz .... néz ... hoppá, kitört egy olyan én, aki ritkán mutatkozik meg.

Mert tudom, hogy kitörhet, nem fojtja majd belém, és mert ott vele, végre önmagam lehetek.

Önmagam, úgy ahogy Tamással se mernék, hiába a kórházi hat hetünk, az kevés. Azóta már kismilliószor maradtam magamra és kismilliószor léptem ki ebből a földi fos életből.

Mégis. Még itt vagyok. Mert van egy barátom. A terapeuta.