Hol is kezdhetném ... ősz van, a világra leborult a köd és sürgős önkifejezés-válságban vagyok. Valójában egy ismerősöm említette, miért is nem indítok egy blogot, vagy akár egy website-ot a borderline személyiségzavarral kapcsolatban, egy helyet, ahol együtt lehetnénk, ahol megértő közösség lenne, ahol mind ugyanarról a bolygóról csöppentünk volna a Föld kegyetlen világába, egy helyet, ahol mindenki értené a másikat, csetelhetnénk, beszélgethetnénk, csak mi, borderline-osok. Habár egy website-hoz nincs elég informatikai tudásom, a blogok világában otthonosan mozgok.
Ideje van .. valahol belekezdeni. Nem is tudom, mi az a pont, ahol azt érzem, valahol bele lehet ebbe kezdeni, a jelenből visszaszökni a múltba, előrenézni a jövőbe. 2022. Halloween-jét írjuk. Nincs buli, nincs töklámpás, se jelmez, se vidámság, egyedül a mellettem lévő Halloween csokigolyók jelzik, mi van épp...hogy mi van épp? Magány, elhagyatottság, meg nem értettség, szótlanság, magamra maradtam. Teljesen. A sűrű ködben szinte peregnek előttem egy krimi jelenetei. Bár valaki leütne hátulról - esküszöm nem bánnám.
Határvonal. Szélsőségek. Bor és könnyek, vagy szimpla érzéstelenség. Halálvágy. Közeledik egy holló, egyre közelebb van.
és én
Egy bottal üzenetet róttam a földbe,
hátha valaki olvassa :
ELMENTEM. ÖRÖKRE!
A sötét utcára lezuhanó ködön át itt-ott felvillannak a lámpafények, agyamba apró lyukakat égetnek. S hogy milyenek is vagyunk, mi borderline-osok? Nehéz meghatározni. Távoliak, elérhetetlenek, elmerengők. Keressük a kapcsolatot, de eltaszítunk, írunk úgy, hogy talán senki se olvassa, szavainkat talán senki se hallja, vagy ha hallja is, nem érti, rajzoljuk a világunk, a saját, egyedi, meg nem ismételhető világunk. Mert mások vagyunk. Egyediek. Különlegesek. Vagy egyszerűen csak mások a világ többségének. Másmilyen mélységekben gondolkodunk és másmilyen, extrém mélységekben érzünk, egyik percben repdesünk és pörgünk, amikor valaki, úgy érezzük, figyel ránk, nyitott ránk és talán meg is ért, egy másik pillanatban a hollót hívjuk, hogy vájja ki testünk és vigye lelkünk tovább a túlvilágra. Élünk, túlélünk, mindeközben az élettel párhuzamosan már meg is haltunk. Persze, lehet ezen poénkodni, de létezésünk és létezésed mulandó. Egyik percben érezhető, másik percben már eltűntél a ködben, nem vagy többé. Néha egy-egy kép, szó, emlék, vagy érzés visszahúz a múltba, a világ ingerei tömegesen csapnak le lelkedre.
Egy kisgyerek, és az anyuka, egy család, egy normálisan működő család, kimutatott, kimutatható érzések, megélhetők és megérthetők. Egy érintés, egy ember, az eső, vagy épp a zuhany, ahogy csapdossa a hátad. Néha tömény mocsok, a világ mocska jön le, máskor hangokat visszhangoz a zuhany, őrültként zokogsz a törölközőbe és próbálod megérteni, mi történt. Poszt-trauma, verbális és fizikai bántalmazás, folyamatosan ellentétes irányból összecsapó érzések. Szeretlek, gyűlöllek, megosztanék, de minek, ha nem érted és a problémákra nem reagálsz. Szeretlek, gyűlöllek, légy velem, szükségem van rád, menj te a büdös picsába.
Mert nem reagál. Senki. Semmire.
Már két hete a halálomról írogattam neked. Meg utaztam, vissza a múltba. 22 évesen hagytál magamra. Oldd meg egyedül - mondtad miközben össze-vissza sírtál. 25 évesen már a hídnak akartam menni, magamban tervezgettem. Akkor mentem először terápiába és a java még csak utána jött. A fenyegetéseid, a halál-képek, a kényszerek, a kényszerpályák mire a pszichiátrián kötöttem ki.
Időközben még durvább lett minden. Remegtem, üvöltve szórtam rád a pszichiátriai papírjaim.
- Ez már pszichózis - hallottam, ahogy az asszisztensnek suttogta az orvos.
Ekkor már az első hosszabb távú terápiámban megtanítottak arra, hogy sose volt anyám és sose lesz ezek után se. Lassan-lassan megszakadt minden kapcsolat.
Két hete, az smsek a halálról. Azóta elhallgattál. Leszarsz. Persze, nehéz téma, nem tudsz mit tenni, könnyebb leszarni. Nem mintha annyira vágynék rád, mert nem vágyom, egy röpke részedre se, mert az énem, mindig is a te meghosszabbított elbaszott éned lesz, leszarsz és most mégis nagyon erősen tartanom kell magam, hogy ne jelentkezzek. Hogy megtartsam magam a határon.
Te meg, Te meg szétbasztad az agyam egyetlen email-lel. Megbántam, hogy írtam. Fasznak kell elmondanom mindent. Nem fogom hallgatni a negatív dumát a szar világról, a szar sajtóról és hogy az értékem abban nyilvánuljon meg, hogy a Dörmögő Dömötör megszűnt.
Lenéztek.
Mindig is lenéztetek. Mintha egy utolsó senki kis nyamvadék lennék. De nem vagyok az!!!!! Értitek????
Többet érek, mint ti ketten együtt.
Határon lebegek. Napok óta senki nem szól hozzám de mégis ki felé kezdeményeznék, aki felfogja a szavaim és megért???? Létezik még ilyen ember?
Ettől is borderline, a borderline.
Pénteken letoltuk munkában a 10 órát, azóta pedig csak a bor fogy. Néha megsirat, néha csak betölti azt a mérhetetlen ürességet és szeretettelenséget, amit érzek.
Meg persze a tehetségtelenséget. Mert egy lófasz vagyok ebben a merőben lófasz és nagyon rossz irányba haladó világban,
Mit tegyek, amivel kitűnhetnék?
Bármit, amivel nem a háttérben kucorognék a sarokban kislányként, attól félve, hogy valaki szól hozzám és nekem valamit válaszolnom kell.
Bármit, amivel értékes tagja lehetnék a társadalomnak.
Csak az űr van, a végtelen sötét űr, melyben egyik énem halálba vágyik, a másik még végtelenül lobog és őrzi a már szinte elveszített szenvedélyt és egyik felégeti a másikat, amely hamvaiban a pokolba hull.
Szeretnék más lenni. Egyszerűbb, tisztább, élénkebb, színesebb és kifejezőbb, színesebb és kifejezőbb ebben a mocskos, elmosódott, elfeketedett világban. Talán mégis jobb a fekete és a fehér között sodródni miközben fel-felvillan az agyamban egy-egy utcai lámpaoszlop. Fel-felvillan majd újra elsötétül.
