Míg néha odakinn történik, hogy üvegfalad megreped,

a benned élő lények érzéseket kergetnek,

nagy a felhő feletted, eső csepereg,

arcodon le könnyek peregnek,

alig lélegzel, mi benned, alig nyeled,

a könnyeid lecsepegnek.

Tömött a villamos, a telefonon lógnak,

a lélekben a lények érzéseket csórnak,

fura haragos feszültség,

elsötétül a kora esti ég,

ahogy az esőcseppek, úgy az esti könnyek,

itt, köztük, állandó a hajtás, nincs helye játéknak, örömnek.

Egyszer egy kiállításon : Ott voltál, remegtem.

- Szépen olvasták fel! - szóltál hozzám csendben.

S én le lépcsőkön pánikban rohantam.

Kiállításmegnyitó. Az én bemutatkozásom is.

Miattad megfulladtam.

Mikor írtam: nappal és éjszaka, télen és nyáron,

s ő állt az ajtóban, ordította rám a tömény mérget.

- Örök magány fog várni így téged!!!! 

Mert mindig csak a képzelet és a bennem élő lények,

zokogva ordítottak vissza : Húzz ki innen most, kérlek!

Aztán teltek hónapok, fél év, évek,

majd belül ismét csak ordítottak a lények.

A lények, melyek most fulladoznak a belső folyóban,

kiáramló forró könnyek, arcra kiülő só van.

Csak kergetik belül az Érzést! 

Valami felbolydul. De mi? Tán a fel nem ismert harag?

Mindig én voltam a fekete, a túl íztelen falat.

Ő pedig a falatra hulló méreg

és csak ordítanak belül a lények.

Haza érek.

Az ideg ideget szül, már ő is üvölt velem,

keresem a valós hangom, de vele szemben se lelem. 

Ki vagyok? Nincs saját énem.

Csak ő és ő és tán ő, s ebben az elbaszott neurotikus világmixben

MINEK KELL ITT ÉLNEM?????