Régen írtam utoljára. Csak telnek a szorgos munkás, magányos mindennapok, egészen elnyomok minden érzelmet. Kelek, megyek, rohanok, jövök, fekszek és ez így folytatódik míg világ a világ. Csakhogy előfordulnak éjszakák, amikor nem igazán alszok és újra megyek és telnek az órák újra és azt hiszem, wow, tök jó, nem érzek abszolúte semmit.
Aztán jön egy újabb reggel és elkezded érezni, hogy rettenetesen nyom a szív. Még alig nem vagy 40 éves, így ez egy picit ijesztő. Mitől lehet? - gondolkodsz. A túlpörgés, az éjszakai nem alvás vagy nyugtalankodás és BUMM, a szívedre megy az élet. A szívedre megy, amikor már a hülye munkád miatt túl sok érzést nyomsz el, tolsz vissza mélyen magadba, amikor minden éjjel a másnaptól félsz és minden másnap az újabb más-másnaptól. Időnként összeomlasz hangos, intenzív zokogásba - és végre kurvára nem érdekel, ki a fasz hallja a házban, basszák meg ott ahol vannak - kisírod magad és talán újra alszol, valamennyit. Ismét. Aztán újabb napok jönnek és ismét nehezedre esik az éjszakával vívott harc.
Csendben kell lenned. Csendben küzdeni és szenvedni éjszaka, mert nem szabad semmi hangot csinálni, mert éjszaka van és a kurva szomszédaid pihenni akarnak, hogy baszná meg az összes. Mintha neked nem kéne reggel dolgozni menni, ugyanúgy, mint nekik. Nem kívánod nekik a személyiségzavart, hangulatzavart, a tömény félelmet és az álmatlanságot. Csendben szenvedsz minden éjszaka és nincs megoldás. Csendben kell maradnod.
Nem mintha eddig az egész kibaszott életed nem csendben élted volna. Csendben tűrted a bántalmazást, csendben tervezted, hogy leveted magad a hídról, csendben hátat fordítottál sokáig a pszichológusoknak. Sokáig a csendeddel őket is letiltottad. A csendeddel jól elrejtettél mindent így maga a borderline is hosszú évekbe telt, míg kiderült, míg végre jött olyan szakember, több is, aki(k) ismerte (ték) a dolgot és tudott (dtak) olvasni a csended mögül.
De most mit tudsz tenni? A házban lakók már így is utálnak, kikerülnek, megjegyzéseket tesznek, leszarnak kb, csak telefonálgatni tudnak a szövetkezetbe, hogy milyen kurvára zavaró vagy éjszakánként. Jó, oké, csendben tudsz maradni, sokáig, napokig, de aztán megbaszhatják mert hallgathatják majd a sírást, rosszabb esetben az őrjöngő, hangos, párnába boxolós sírást. Ez persze nem tetszik nekik, de basszák meg, ez van.
Egész büdös kurva életedben el voltál hallgattatva. A traumatizált ilyen. SOHA. SENKINEK. NEM BESZÉLHET.. Ez se így volt, az se amúgy se volt...és gyűlik belül a tömény düh és harag és ordítani tudnál de csendben kell lenned. Csendben. Azért hogy ne utáljanak még jobban ki a házból.
Mit meg nem teszünk, hogy ne legyünk zavaróak a világnak. Mit meg nem teszünk, hogy esetleg elfogadjanak vagy szeressenek egy amúgy szeretetre képtelen világban. Mert a világ ilyen számunkra. Sötét. Hideg. Kiszámíthatatlan. Bizalmatlan. Élénk. Villog. Szeretni képtelen és maga is szerethetetlen.
Aztán csak fekszik az ember, órákon át csak van, fekszik, némán, majd a csendet megszűrve szavak szivárognak ki a lélekből .....
